Egy kicsit fejfájós, kicsit szédülős a délután. A dobok jól elmaradnak a világ végén, az enyémen túl már úgy sem hallatszana semmi. Bukón az ablak, kint beszélgetnek ennyi tudok, de azt már nem hallom hogy mit mondanak. Pedig érdekelne, kíváncsi vagyok. Ezt a természetet, pedig nem tudom hogy érdemes lenne e leépíteni. Hogy ki, mit mond, mit formál rólam. Erre gondolok, aztán elsöpröm ha nincs rám hatással a mondanivaló. Ha nincs következmény, nincs értelme rágódni rajta.
Véreres szemmel mered rám a tükörképem, apró fekete pontok a tegnap este megszáradt emlékei az orrom alatt. Nem vagyok biztos benne, hogy az álmoktól való elválasztás megy még. Ez túl jó volt, ez tetszett nekem. De megszűnt a válaszfal, megálljt kéne parancsolni, itt van az ideje. Pont itt van az ideje.
Egy kádban flesselve azon filózok, hogy merre járhat most a lelkem. Azt mondják, az alkohol amíg tart a hatása száműzheti a legmélyebb tudatosságot is. A szervezet, a szellem ellensége ,de amíg ezt mutatja, amíg így oldja fel és meg a problémát ,olybá tűnik az nem is létezik.
Az ember kezéből kiesik a cigi. A fej pár pillanattal előtte koppant leverve a szappantartót a fürdőkád végében. Így már egész más a rálátás, hogy a fák, ó a fák...
Gyökereket hintáztat a szél, ahogy az erdőben a levelek szimmetrikusan egymással koncentrikus körök pályáin szállnak az ég alatt. Zöld keveredik ,de nem elegyedik a kék árnyalatokkal. Mintha a kék lenne a szél, ami kiont és a zöld lenne ,ami nyugtatólag utat mutat. Lassan ott vagyunk, de milyen szomorú olyan fák között járni, miket kirántott valami ismeretlen erő és fordítva ültetett vissza.
De kiérve a dombok közé, már ősi romok között sétálok. Egy apró alakot látok a messzeségben. Hangja nagy, annyira mint amennyire ő apró lett. Azt üvölti, hogy "ti mindig szidtok valakit! Ti mindig bántjátok azt aki nincs itt! Hazugok, álnokok vagytok gyűlöllek érte titeket, gyűlöllek!" A szavai nem jutnak el hozzám, nem értem hogy honnan tudom mégis. Villamosra szállok vagy vonatra ,már magam sem tudom.
Az ablak másik oldalán látok egy lányt. Felém fordul, integet. Két arca van hirtelen vagy három is talán, de legalább nem hiteget, nem hazug, mert látom mindet. Hozzá sem érhetek, nem mondhatok semmit, hisz úgy sem hallja. De mennyi arca, mennyi arca van!
Egy barátom megölel és leszáll. Egy szürke alak megfogja a kezét és távoznak, míg az ajtó lassan becsukódik. Hát, ez is eljött. Bólintok és leülök. Megint kezdődik a zuhanás, félek hogy elhagytam valamit. Félek tőle, hogy újból kibontakozik előttem a testem ,magából kifordul és míg kivérzi magából a sok mocskot amit belém töltött a világ én vele halok.
A lelket elválasztottam ,ő már örökké él. A testet elkárhozza majd a gyűrűzve magába forduló körforgás. De hiú dolgoktól nem félek már. Nem a tárcám vagyok, ha üres ha nem. Nem az életem vagyok, hanem az életem képezi azt a hátteret amivel megértethetem hogy élek.
Felébredtem már? Az ajtóban állok és nézem az ágyam. Valaki fekszik benne, oldalra dőlve. Basszus, valamit úgy mondanék de nem jut eszembe! Még mindig ott állok csöndben , némán. S bár nem tettem semmit, egy pillanatig sem küzdöttem se érte, se ellene hiányozna azt hiszem, tényleg hiányozna ha nem volna. Érdeklődök, de ez néha fáj. Én nem tűnök el, nem tudnék lemondani róla ,de ha vége és tényleg vége én sajnálom.
