Egy pillanat volt csak és csukódott az ajtó. Egy ruha, egy övtáska a bőrönd, egy kabát a lakás egy autó az út és nem jön vissza már. Visszacsengenek néha a szavak, a veszekedő hangokat az égbe dobja az adrenalin. Eltűntél.
Az út sosem fogy ki a lábad alól, csak az ég tudja hány csillag tűnt el a semmibe. Akármikor, ha egyszer felnézel a göncöl mindig más arcát mutatja feléd, de sose csüggedj el. Mert az útnak sosincsen vége, egy pillanatra sem állhatsz meg. Ha egyszer még is megteszed, körülölel és belefulladsz a mindennapokba.
Egy kocsi tetején ül, aztán feláll és lassan kihúzza magát. Könnyes arcán folynak az emlékek, a fiúja sorsát az érzelmeivel temették el. Nem volt ismétlődő díszlövés, nem volt semmi. Kövek alatt egy parton eltűnve a világ elől és otthon azt hiszik, hogy az új élete élteti és neveli fel a gyermeket.
Pár fénykép a víz tükrén, néhány apró csobbanás. Kirázott a hideg újból, mintha ott lettem volna, mintha látnám. De én csak átérzem, nem kell ez a sors soha. Sok szerencsét nektek, térjetek egyszer haza!
