Kószáló láncokhoz
Komor füstcsík húzza maga után az égen a éjt és a sok ezer apró darabra tört üvegszilánkot. Hogy ki borította ki őket ide, megsúghatná miért tette.
Véres vörös alkony után felsebzik az ember tekintetét, könnyet csalnak a szembe. Átszúrják a nap végét jelző leeresztett függönyt és fekete háttérbe öntött fehéren izzó szkarabeuszokkal etetik fel ezt a drága kelmét, míg semmi sem marad belőle. Reggelre csak üres, szomorú és könnyes világ fogadja majd az új színeket, reményteli körfogást mímelve.
Az éj súgta-míg bőrét rágták-de e hangulatot, mit a szél fújt erre, messze a földön hagyták az álmodóknak. Ébrenléttől ittas lelkek, gyertek, megoldást vár tőletek a holnap egy álmatlan illúzióban.
