Esik és fúj a szél. A cserepeken táncoló cseppek szomorú színt visznek a föld felé, ahogy megbontják a tetőre száradt porréteget. Agyagos, sáros földút felé mossa ezt a színt a lehulló eső.
Mezítlábak óvatos érintésétől süllyed meg a földútról nyíló vékony ösvény ,mely szürke sövényekkel határolt végtelennek tetsző alagútként tátong. Aztán a lábak tulajdonosa körvonalait veszti a homályos zuhéban.
Minden út visz valahová, s ahogy régen volt, most is úgy van: ha ösvényt vágsz egy cél felé, két részre szakítod a világot. Jobb és bal kéz felől lesz egy egy valóság, melyet egy út szel ketté. Azt mondják, sajátos sodrása van az utaknak. Mint egy folyó, úgy ragad el ha kilépsz az ajtón és ha nem vigyázol, bár kissé klisésre rágta már magát, de az embert a lába nagyon messze viszi el onnan, ahol útnak indult.
Ezen az úton szakadt az eső és a meztelen lábak gyakran kitekintettek egy-egy szél-tépte lyukon, hátha kikémlelhet valamit a körülötte elterülőből. Az út elején nehéz kilátni, hiszen olyan magasak ezek a növények, de később egy szebb mező láttán az ember könnyebben dönt egy elágazásnál, sokkal könnyebben.
A cserepeken csorgó cseppek tisztára mosták testükkel a tetőt és a föld alá tűnve merültek el egy nagyobb egész részévé válva. Ha innen nézem és megerőltetem a szemem, még látom az út körvonalait, néhol még a régi vonzást is érzem, de ha megrázom a fejem tovatűnik és nélkülem szalad tovább.
