Minél több világot látok, annál több olyan misztériuma teremtődik a nosztalgiának, amit magamhoz kötök. Ez az emlékezés egy könnyített formája lenne? Egy elszórt emlékekből kreált valószerű kép, ami sokszor elkerüli a valóságot. Egy illúzió, ami létrejöttével párhuzamosan fakítja meg önmagát úgy, mintha már a születés pillanatában mély,fontos és elengedhetetlen emlék lenne, ami nélkül megérthetetlen lenne a jelen.
Mert ezért emlékezünk, nem igaz? Hogy tudjuk magunkat hova kötni, tudjunk kapaszkodni valamibe ami már akkor épkézláb, létező formát jelentett amikor még magával a gondolattal nem is voltunk képesek foglalkozni, hogy lesz egyszer olyan, hogy visszatekintünk és a szóban forgó érzés -nem úgy- nem lesz a jelené többé már.
Végigkísért és megtanított rá, hogy mindig van egy következő pillanat. A pillanat utáni érzés, amit már nem mentünk, nem vésünk, nem írunk le. Nem is emlékszem rá, sosem emlékeztem rá és pont ez a lényege, mert ott kezdődik, ahol véget ér a film. Én, lehet egyedül vagyok ezzel, de ide másoltam egy gondolatot és azóta, ha lezárok egy napfelkeltét vagy egy emlékezetes estét magamban, odatoldom a végére: már megint gyártottam magamnak egy újabb beragasztható képet az albumomba.
-most hogy el kellett volna hagynom a szavakat és be kellett volna fejeznem-A levitt hangsúly miatt, az a belső késztetés, hogy ideje lezárni most itt volt, de elengedte a kezem. -most ott folytatnám , hogy ez az album egyre jobban korcsosul el attól, ahogy fejlődök. Ez nem az egoista fejlődés, az opcionális vagy a funkcionális hanem az elkerülhetetlen muszáj-ból fakadó változás. Csiszolódásnak is mondható különbség vagy a részecskék parányi voltára levezethető legapróbb változás-igazából mindegy- nevezzük elkerülhetetlennek.
Ahogy újra és újra beleütközünk a jelen akadályaiba azokhoz képest okosodunk, keményedünk meg. Már nincs funkciója a könyvnek abból a szempontból, hogy a fölösleges időt kitöltve egy-egy könnyet ejtve megpróbáljak azon tűnődni, mi lett volna ha. Nincs padlás, nincs múlt-nélküli jelen sem, viszont élhető jövő van összeragasztott lapokkal! Úgy érzem elég a címke, a leragasztott emlék, amihez érdemes hozzányúlni, ha oda jutok- és ne essen úgy!- fontos lesz és olyan evidenciákkal fog szolgálni, amik nem csak hogy megfelelő egérutakat, rövidítéseket és ezáltal szükséges és fontos időt takarítanak meg nekem, de azt a szenvedést,passiót,önkínzást amit magamnak okoztam, ezt is fölöslegessé teszik újra elszenvedni.
Ezért nem vagyok képes felfogni, hogy az a kicsinyesség, amit megtanultam kezelni és amit próbálok elkerülni azzal, hogy folyton ,újra és újra rávilágítok most kopogtat és próbál úgy kuncsorogni, mint "fél órával ezelőtt" amikor már elküldtem azzal, hogy szotyi, de nincs mit adnom,mondanom neked. A válasz a fejlődésben van, a lelkiismeret kiforgatásában és azokban a korlátokban amiket az ember magának támaszt azért, hogy elérjen valamit maga előtt. Senkit nem érdekel, hogy mit értem el, csak önmagamat. Ha leteszek valamit az asztalra az én értékrendem szerint lesz súlya, nem másé szerint.
Fejlődés lehet e a visszafelé fordulás? Lehet, de miért éltük át ha nem tanultunk belőle? Miért nem tanultunk belőle akkor amikor jött és elkönyveltük? Miért nem hittünk magunknak? Miért írtuk le, miért emlékezünk rá egyáltalán? Újabb esély? Esélytelen esély, lehetőség egy újabb hasonló stiklire-hiszen, (csavar) emlékezhetünk rá!-az emberek nem változnak meg. Hordozzuk a képességet rá, de ezért használom a mások által bölcsen használt "csiszolás" kifejezést, hiszen az idő változik, villámlik, süt a nap, fúj a szél, lesz tél, jön a nyár, ciklikusan változik, felmelegedik etc, de az emberek valahogy másképpen működnek.
Az ember szerintem egy esővíz által kivájt kis meder, ahol időszakosan megtelepszik valami zöldség és ahogy a természet, a világ változik körülötte úgy változik benne a növényzet. De ne felejtsük el soha, hogy egy apró gödör mélyén csörgedező patak mentén találhatunk gyönyörűen burjánzó kék mohát, de méretéből adódóan, igényeihez mérten sem ad lehetőséget az élet arra, hogy egy ilyen gödörben valaha pálmafa nőhessen.