Szürke króm felületen csillan valami eltévedt fényfoszlány. Mire elkapnám már el is nyelte. Nem értem, hogy miért hiszen a sötétebb még nem túl elkopott domborún most és még mindig nyugodtan szaladhatna. Szürke sín az ablak csúszik rajta, benne mellette meghatározhatatlan formájú, mondhatni amorf mintát övező fekete massza fut végig, körbe. A fekete festékkel vont kapaszkodón futok tovább, visszatérek és egészen a lépcsőig látom magam, ahogy a fülsértő hangon síró-rívó leszállást jelző eszköztől menekülve, tovatűnök, megszűnök létezni előző, a buszon ácsorgó állapotomban. Ha nem lenne ez az idegesítő hang egész máshol is lehetnék. Átléphetnék szűk valóságom korlátain és az alatt a pár másodperc alatt, amíg odafigyelek figyelmem zabolázatlan játékára szabad lehetnék. Nagyon sokszor ismétlődik ez a pár másodperc, ha az ember több mint fél órát tölt el azzal, hogy csak van és áll vagy ül és kapaszkodik és bámul vagy épp úgy tesz, mintha szólna a zene és ez teljesen megváltoztatná a helyzetet.
És hopp véget is ért. Fekete, szürke karmok csúsznak befelé arcom redői felé egyre mélyebbre kúszva, sötét barázdákkal kirajzolva minden olyan formát, ami a mélység kontúrját megérdemli. Talán ez az első másodperc lehet és új kezdődött, lekapcsolták a lámpákat és csak egy pillanat törtrésze volt az egész, de már az egész utastér a bent ülő jellegtelen utazóközönséggel egyetemben eggyé vált az éjszaka fénytelen végtelenségével és beolvadt a hozzám közeledő egyszínűségbe. Letelt az első másodperc, hallom ahogy kattan, ahogy egymásra másznak a kis rovátkák, tényleg hallom ahogy méltóságteljes zúgást produkál a digitális óra számlapján a meghallhatatlan elektronikus kijelző.Ez az ítélet egyre közeledik felém a cipőmet égeti, a talpamra kúszik s a térdemre mászva elnehezíti végtagjaimat, mintha megfagyna a vérem. Pislogásom visszhangot ver és belerezdül a láthatatlan világ kettős keresztje amit nem láthatok meg mégis tudom, hogy csak arra kellene fordítanom a fejem, rá kellene néznem és meg kellene állapítanom hogy amíg volt a bolygón közvilágítás ott volt és az árnyéka messze elnyúlt az úton. A harmadik másodperc köszönt rám és a fülembe súgja, hogy imáim meghallgattak és értelmet nyert valami, aminek soha semmilyen módon nem volt semmilyen köze a valósághoz és pont ezért ragadt meg engem...valaki eljött és miután az utolsó ember is elhagyta a világot, lekapcsolta a villanyt.
