A vég fújta a nótáját a peronon. Zacskók menekültek és míg cigicsikkek feküdtek hasra előtte, ő egy másikat dobott közéjük. Még égett benne valami zsarátnok. Felfele parázslott, búsan, csöndesen. Mélán várták a szotyola héjai között a magok, hogy elmenjen ez a hatalmas emberáradat. Várták a szárnyas utazást az utazók talpai, bőröndjei, táskái alatt. Néhány kavics egy közeledő tompor alatt még egymásra nézett, aztán nagy levegőt és elsötététült nekik a minden. Böktek még, aztán a sínek közé söpörték őket, szenes, fekete ,salaktól ázott kövek közé. Ezért volt a mélabú, mert jobb volt a hegyekben, ahol sütötte őket a nap. Egy kiránduló talpából potyogtak és most csak egyre és még egyre mélyebbre csúsznak. Egy másik, még égő csikk zuhant a sínre. Pont a gerincére. Kifújta sötét tüdejéből még az utolsó füstcsíkot és a karikák alatt elfeküdt a szélnek. Végülis igaz, a dohányzás mégiscsak magának a szál ciginek a legkárosabb.
Kifújta. Felnézett, én őt, ő az ég felé. Megint szárnyak. A peron másik oldalán ketten wc-t keresnek. Valaki a sínen, valaki közötte, valaki pedig a sárga csíkon balettozott míg megtelt az összes elképzelhető hely élő hússal. Rengeteg tömeg és nyomós kultúra. A fesztiválnak vége, mégis a hangulat még mindig itt haldoklik a cipők, a csikkek és az elszórtból lett szeméthegyek alatt. Az emberek már nem kérnek cigipapírt, a pálinka üvege üresen került vissza a táska mélyére és az aki az elején pörgött, most valami fesztelenül bús vidámsággal néz maga elé. Persze, nem kell temetni a nyarat, lesz még parti, lesz minden. Az akarat teszi az embert, az ember teszi a partit, a képzelet teszi a helyzetet jóvá. Maga az elképzelés, hogy valaki majd eltakarít, itt már a környezetbarátnak is vegyes érzelmeket ad. Nyomot hagytunk, valaki emlékezni fog ránk. Rohanunk és valaki majd egyszer elmeséli,hogy mit írtunk abba a panaszkönyvbe. Milyen volt ő, mliyen voltam én. Milyenek voltunk igazán, mit adtunk be a közösbe, és mi volt az ami egyénivé tett. Hogy hányszor találkoztunk mit számít, ha a második sorban üvöltötöd, hogy 'de szeretnék énis',és valaki válla mellett valaki fogta a vállad. Milyen úgy vonulni már csak félig ismeretlenekkel az utcán, hogy úgy érzed, mindenki itt van aki számít. Ez erről szól.
A peron kövei haragosan néznek körbe. Betolták a szerelvényt, és sok cipő arca tipródik az ő talpaikon. Pillanatok alatt megtelnek tömeggel a kátrányfényes mozdonytető alatt a fülkék. Nincs füst csak gépi ricsaj. Vagy mégis? Kérdőjel egy fej felett, rizikó, kérdés és nincs válasz. Majd a következő lesz az. Megszületett a döntés és lefut a lépcsőn a váróterem felé. A kaller a népre csuklya az ajtót. Düledező romok vascsigákon, Magyarország kék vagonjai tömve disznó és más egyéb húsokkal kifut Sopron vagányán. Csillog rajta a fény, amikor kirohan és elfogy a levegőből a népes zsongás. Tényleg, mintha kikristályosodott volna a levegő a benne égő izzadtságcseppekben. Szükségszerű gyémántjaiban megszorult aprón égő fénynyalábok, bezárva. Míg nem hül le a levegő nem felejti el őket, hálás testében ő az, aki megtűr minden parazitát, mindegy milyen nyelven beszél.
Még egy szál a szájba kerül. A kék szem felpillant. Vágányt tolnak a hármas vágányra, megértek, hogy vigyázzunk. Egy fakóarcú kaller végigfut a sárga vonalon és ahol nem talált utat magának, ott átgázolt. Néha kiabált is mellé, hogy mégse fájjon annyira a láb, vagy egy eltört holmi. Így a hiba miután kár lett, felelőst vált. Végülis ő felel azért, hogy meg ne haljak, amíg tart a munkaideje. Tehát amit tesz, az merő jószándék. Közben megint megtelt a peron. Túl sokszor használt szavakat lehet hallani a levegőben, amikor felröppent egy hír, aztán mégegy, hogy a többszöri húszperces késés után, még várakozni kell. Ha ez embernek helye van ez mégis könnyebb. Elindultunk.
Üres lett az állomás,és a vonatablak egy alvót néz a hatos és a hetes vágány között egy padon fekve, aki nemrégiben még rohant valahová. Így vagy úgy, de a hangulatot elvitték a VOLTosok. Gondolja még egy halálhörgő csikk füsttől habzó szájjal...
