Tóth Árpád

Magam vagyok. Nagyon.
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura, én. Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.

Korán reggel mit is csinál az ember? Kávét iszik, teát és van aki cigizik. Valaki az erkélyen állva gondolja, hogy majd holnap jobb lesz talán és persze van olyan is aki nem tesz semmit csak fekszik a hátán. Időmértékes sorokkal szenvedtem ma reggel, kicsit visszaüt majd néha, de igyekszem nem bekeverni valami szánalmas reppel azt ami szokásos: a színtelen szagtalan jókedvűt és a borongós unalmast ötvöző énképet.

Ígértem valami olyat, hogy ígérni fogok valamit a január felé. Nem vonyítom a Holdat, úgysem érné el szavam így inkább valami őszintébbet, szerényebbet próbálok. S itt haza is vágtam, kiesett a rigmus a tekervényeimből. Nem farigcsálok többet versen, nem erőltetem többé ami nem megy és nem keresek jobbára megoldhatatlan rejtélyeket időm múlattatására. (és itt elkezdeném) Azzal foglalkozom majd amivel kell és amivel megéri, a profitot majd meghozza az idő, akármiben is mérik a bevételem, boldogságom felbecsülhetetlen tárát majd jövő ilyenkor, ha addig élek a világ elé rendelem. Botor dolog, de addigra már azt is levetkőzöm, ezt a feltűnési viszketegséget, pukkasztást és kötekedést a föld alá temetem, mert nem kell az amit másban elítélek, mért lássak szálkát ha gerendámtól már ágyamban sem férek?! A kétértelmű soroktól kihajtott jégvirágos ablakomon a pír és olvadó szirmokban mérem erelyét, amit rámhárít ha már kiolvadt teljesen...Kitartást és több akarást, egyenest nem egérutat vagy gyorsabb 'shotcut'-t szeretnék, s ha a második megvalósul, valósuljon meg általa mind!

Közös nevezőre ellenséggel minden időben, fáradt pillák megrögzött nevettetője akkor is ha már nincs több türelem. Ébren tartó fénylő láng, takarékon is izzó örökmécs egy visszafogott éjszakai pilács. S hogy soha ne tudja meg senki, hová tart a lelkem, megrögzött pontokat hagyok csak itt,  fehér lapos csillagtérképemen.