csöndablak

A reggeli kutya séta után mindenképpen szerettem volna pár szót szólni az elmúlt napokról. Az utolsó vizsgám is sikerült, már csak államvizsga van hátra. Ez nagyon a dolgok közepébe vágva sikerült, de lényegében az ünnepek eltelt és most itt vagyok a küszöbén annak, hogy átlépjek valamin ami így hogy karnyújtásra van nem is tűnik, olyan vízválasztó, nagy horderejű dolognak. Kicsit elszomorít, hogy ezek a dolgok, mint a vizsgapara, a tanártól való félelem meg az az iszonyatos stressz aminek az ember kiteszi magát szertefoszlik az örömtől és azt hiszem ki is oltja egyik a másikat. Túl vagyok rajta és nem érzek semmit.

Persze ezt ki tudom egészíteni, lehetett volna máshogyan is. Ennyi munkám egy tárgyra való felkészülésben még nem volt sosem. Hónapok hosszú sora telt úgy, hogy ezzel keltem, feküdtem és a tudat hogy utolsó lehetőség motivált. Amikor pedig lejött a vállamról a súly, elhangzanak a szavak amire vártam, megvan sikerült - aztán - utána még belerúg nehogy boldog legyen az a szerencsétlen, aki lehet (sőt biztos) , hogy nem jogásznak való és lehet hogy nem is képes úgy visszaadni, még ennyi idő után sem az anyagot ahogy kell, de akkor is megérdemelné hogy legalább az örömét hogy vége és túl van rajta ne próbálják elvenni. Nem, nem fogom azt mesélni senkinek hogy mekkora király voltam, nem fogom azt sem mesélni senkinek én egy kibaszott adójogásszá avanzsálódtam hogy sikerült ezt a szart megcsinálni, de annyi biztos hogy az emlékeim nem fognak megfakulni. 

Lehet, hogy az még sosem jutott eszébe, persze az egyetem már a felnőtt emberek sportja, miért is kellene foglalkozni vele, hogy ilyen nyomás alatt az ember nem úgy gondolkozik mint egy előadáson ahol versenyezni szokás, hogy ki teszi fel előbb a kezét, hogy megadja a kérdésre a választ. Ott nem lebeg az ember feje  felett, hogy az elmúlt évek, amit belefeccolt, a nem kevés pénz egy pillanat leforgása alatt szertefoszlik és annyi az egésznek. 

Persze, tudom pozitívan is vizsgálni. Górcső alatt, rózsaszín lencsékkel rávilágított egy nagy hiányosságomra, amit le kell dolgozni, meg kell szüntetni az élet minden területén. Ha pánik van, adrenalin meg idegesség akkor nem minden helyzetben tud az ember meglépni. Nem lehet a szereplés elől meglógni, nem lehet mindig a háttérben maradni és ha valakinek konkrétan veled van problémája nem tudsz szemet hunyni e felől és azt mondani, hogy az nincs, nem létezik és ki van törölve. A para-szituációkat is kezelni kell, szembe kell velük menni és le kell őket győzni, mindegyiket. -Aktualitását tekintve, nem elég felkészülni száz százalékosan egy vizsgára, ha beparázol és úgy sem tudod visszaadni úgy ahogy megtanultad. Lefelelheted ezerszer otthon magadnak, másnak ha van egy olyan ember a katedra mögött aki el tudja érni hogy egy egysejtűvel legyél egy színvonalon semmit nem ér az egész. Az emberre kell felkészülni először. (közbeékelném, hogy ez nem az ember hibája, nem a tanáré hanem azé aki ezen nem tud túllépni) 

Államvizsga következik, ha úgy döntök. Adok magamnak egy napot, hogy össze tudok e olyan ütemtervet állítani, ami reális esélyt ad arra hogy a felkészülésem jó legyen. Elméletileg, a bizottság tagjaival minimum semleges a viszony, így nem fogok tudni annyira bepánikolni mint a fent említett kicsit összetettebb szituációval kapcsolatban.

Ezt a bejegyzést később, szerintem februárban fogom posztolni és kap egy dátumot az aljára. Nem szeretnék lehetőséget adni arra, hogy valami rosszul süljön el. Van olyan sztorim, ami nagyon hasonló ahhoz ami velem megtörtént és szeretnék abból tanulva, most következetesen csöndben maradni és csak is arra koncentrálni, hogy fasza gyerek vagyok, újra tanulok és nem elölről és mindenre képessé tesz a tudat, hogy vannak számomra fontos emberek akik bíznak bennem és szeretnék ha végre letennék valamit az asztalra. 

2014. 01.15 

Windmill windmill for the land
Turn forever hand in hand
Take it all in on your stride
It is ticking falling down
Love forever love is free let's
Turn forever you and me
Windmill windmill for the land is
Everybody in?

Megint megpróbáltam de ez csak a héj. Kemény s bár szép de vékony kötőszövet ez most ami beborít. Valami füst kiszökött mikor megrepedt. Egyszer volt és úgy visszatölteném. De szeretek lent bár már nem lebegek e nagy lángoló semmi helyén. Jó idő van idebent kortalan volt aztán felnőtt s most e résen lesem ahogy odalett.

Ha még egyszer verssel próbálkoznék csapjon arcon valaki egy ponttyal.Ja és nincsenek vesszők sem , ez minden. 

Talán ha kiüríteném az agyam könnyebben venné be az új információkat. Talán ha úgy menne, ahogy elképzelem már végeztem volna. Talán ha nem képzelném, hanem próbálnám többre jutnék. Talán, ha nem próbálnám hanem csinálnám még inkább jobb volna. Egy órát sikerült belelőni, most vagyok fél órája szüneten. Az álmaim jutnak eszembe, csapongok közöttük. Kulcsszavakban betegebb lenne őket feljegyezni, mint ahogy szoktam. Vagy csak úgy simán.

Lényegében Micimackó szív-tranzplant után nem találja malackát. (Jobb lesz így) Szóval falfehér az arca, egészen emberivé váltak a vonásai egy malac szívétől. 

Aztán egy taxiban ülünk (te) kiugrasz, hogy menned kell és benn marad mellettem a kabátod és a táskád.Utánunk futsz és én a félig nyitott ajtó résén át nyújtom feléd. Lemaradsz, de átadtam.Megérkezek, rengeteg kutya van. Nem engednek be. Nem félek a kutyáktól, de most igen. AZ jut eszembe, hogy nem is én vagyok, lehetek az aki a kapuban áll Téten és nézi azt a rengeteg kutyát. (számszerint 7 , de nagy a termetük és ettől tömegesebb hatást keltenek) (nincs olyan hogy tömegesebb hatás) Aztán beengednek és egymást épphogy ismerő emberek vannak a nappaliban és az olvadt, cipőmről levált műanyag talp-részleteket bámulom sorba rakva egy tálcán a kandalló előtt. Nagyon szép kandalló, hatalmas. Okádja a jó időt. Aztán kinézek az ablakon és nem vár már rám a taxi. Engem csörgetett, de nem tudom felvenni a telefont. Elment a taxi és már nem érek oda, el fogok késni. 

A társasági adót boncolgatom. Egész jó dolog lenne, ha az idő úgy telne, ahogy épp én töltöm. 

Egy blogot olvasok heti rendszerességgel. Ha gyakrabban lennének friss bejegyzések, gyakrabban olvasnám. 

Ha megvan a tökéletes módszer arra, hogy az épp burjánzó gondolataimat egy pillanat alatt porrá zúzzam miért nem találom soha az igazi módszert a fordított hatás elérésére? Voltak már próbálkozások például a nosztalgia, az emlékesdi vagy az ezeket kombináló kést beleszúrom, megforgatom és ha lanyhulna a hatás forgatok rajta még' módszer. Ez a nem túl széles tárháza a fokozott érzelem többlet kialakításnak elég csekély eredményre vezetett. Persze egy időszak csak visszanézve tekinthető termékenynek.  Előre nem lehetett megállapítani soha, hogy 'na ebből lesz valami'. Próbálkoztunk azért időnként. 

Tanulás közben kicsit változik a gondolkodásmódom. Úgy képzelem, mintha egy ilyen torz elefántcsont-torony lenne a lelkem és a rajta lévő kis lőrések, ablakok formája határozza meg az információ áramlás módját, irányát. Tehát, ha tanulok próbálom kitárni őket, ha írok akkor csücsörítenek vagy épp koncentrálós, homlok és szemöldök ráncolós mintázatot vesz fel a homlokzat egésze. Talán mégis el lehet képzelni. Időnként eszembe jutnak azok a vizsgaidőszakok, amikor a tágra nyitott ablakok hirtelen elkezdték unni a felvett, feszült formát és míg én észre sem vettem már azon ábrándjaim kergettek a tananyag felett, melyek írásra buzdítottak. 

Tehát ha a produktum ami alant olvasható évek hosszú sora után, értékelhető, akkor egy mellékfolyamat végtermékeként is értelmezhető. A fő folyamattól való elvágyódás hozta létre, éppen aktuális érzelmeim kuszaságából kiragadva az aktuálist, a legintenzívebbet. Időnként még nekem is tetszett- már nem a folyamat- a végtermék. Nagyon sokszor én is rácsodálkoztam, hogy ez a "kikapcsolom az agyam, írok aztán jó lesz", milyen impressziókat hoz létre a " képzelt papíron". 

Viszont a technika tökéletesítése révén, a tanulási ciklusok kialakítása után ellehetetlenültek ezek a mellékfolyamatok. Közre játszik az is, hogy precízebben próbálom, jobban és rövidebben rövidebb idő alatt létrehozni, ha létre próbálom hozni és ez is nagyon behatárol.

Azt már nem is írom le, hogy néha egy-egy számítógépes játék "kipróbálása" milyen elvetemült kockázatot jelentett az írásra. Pedig én, ha nem is a műértő szintjén, de rajongok az olyan dolgokért, ami és amik mögött észrevehető a több, a hátsó gondolat. Hogy van e mögött még valami, amit nem akartak, nem tudtak megvalósítani, de elszórták a morzsákat. Egy darabig ez is nagyon jó, jól körüljárva a témát egy fél-egy órás időszakot tölt ez be nálam, míg ez az érzés elmúlik és utána jöhet az uninstall. Sosem voltam az a végigjátszós típus. Viszont visszatérve a kezdő ponthoz, ahhoz a ponthoz ahol ebbe a programozott virtuális világba belekezdtem, ott megjegyezném újfent, nagyon behatárolja az ember fantáziáját az, ha fel akarja venni valaki más képzeletének a formáit. Az nem én vagyok. Sokszor volt, hogy egy majesty* vagy egy halo* közben megálltam filozofálni és megpróbáltam kitalálni, hogy mi is van horizonton túl. Egy két dimenziós játéknál (remélem nem írok nagy hülyeséget) a pixelekbe bolondulva nem egyszerű szerintem egy túlontúl nagy történetet varázsolni a dologból, de mégis fókuszt tartanak, akarom mondani "nem teljesen átlátszó görbe tükröt" tartanak az ablakaim" elé és mindjárt egy tévúton indulok el.  Sosem volt könnyű egy ilyen játékból hozzám, lelkileg releváns témát felszínre hozni. 

Ebből és hasonló kiindulópontból, mint a játék a múzsa, ott vannak a könyvek. Nagyon szeretem azokat a könyveket lapozgatni, amik adtak egy látásmódot. Egy látásmódváltozás nagyon jót tud tenni az embernek, nem csak akkor ha ez tartós és az olvasott anyagnak egész életre meghatározó eredményei vannak. Van az úgy, hogy sokszor az akitől az ember kapja a könyvet sokszor nagyobb hatást képes elérni az ember fejében, mint maga a tartalom. (Kezdeti stádiumú nosztalgia félresöpörve) Volt egy könyv, meghatározó tartalom, egész jó megvalósítás és ötös érzést keltett. Írtam már róla, de ki tudja azt már'. Gumikötél. De végig máshol jártam. Az óceán partján, az óceánon (Ó) és felette és a szigeten ahol a férfivá avatás úgy történik, hogy egy toronyból vagy egy magaslatról leugorva dobsz egy fejest a fövenyre. Ha a lábadra erősített kötél visszaránt férfi vagy. 

De, hogy a lényegre térjek. A fókusz a minden, nem mindig működik, sokszor fáj, sokszor nem jó, sokszor torz a végeredmény. Más nem jut eszembe, ha játszok pusztulnak az ötletek, ha tanulok szintén, csak máshogy. Szókincs bővül, de a kényszerített fókuszálás megtöri a csapongást, ami az eddigi végeredményt hozta. Rendszerezi a figyelmet, de ez nem biztos hogy jó. 

Annyi mindent csinálnék máshogy...és semmit sem.

Néhány kép még néha erőtlen, néhány néha  beugrik, de van az úgy hogy hiába várom egyre csak múlik. Ez még mindig ugyanaz, kilépne belőle ha tehetné alkotni vágyás a jó irányba rohanásé. Ez az amikor látod a képet, egy betonúton, amolyan régen és nem fekszel csak lassan haladsz és az agyadba roskad a benyomás. Leírnád, megtennéd de nem megy, mert már nem úgy van az. Ez most olyan jó, de mégsem olyan, hanem valahogy máshogy van. Ez inkább egy horgony amit nem húz hajó már, egy lánc nélküli idegen a tenger legalján. Napfényes és szaladó, belenyugvó, robbanó. Várakozni vágyó, olyan ami sehol, se itt se ott se jó. Ez olyan nyűg, amit olybá tűnik csak a munka szalajt el, -nem olyan rossz ám!- el ne hidd, csak valamiről írni 'köll'. 

Nehéz nem feledni, mikor először forrt a jég a színre. Fátyol kélt és ráfagyott kis színtest az éjszakán, most ott vagyok vagy ott voltam? -Meg nem mondanám, de az a kis test, az a fénylő folt már hajnalig úgy marad, megszűnt neki az idő, megszűnt nekem mint pillanat.

Az nekem most mint volt és az volt mit láttam, mennyire szép, milyen jó és tőle mennyit vártam!? Csillog még, csillogni fog az utca sarkán, csak egy gondolat volt mitől életre kelt éjjeli órán. 

Tovatűnt, elfordult, beleveszett csak nevetett a szín-orkán s a cápafények elúsztak sebesen, el messze távoli ég vizekre hol nem háborgat már semmi soha már.

Van amit meg nem érthetek, van amit el nem érhetek. Van az úgy hogy így áll a sorsom,s van az úgy hogy egyszer az kell, az ajtóm behajtom és csukott világomban csak az van amit hagyok. Akkor aztán ha akarom, érhetem véletlen képzetem úgy, hogy más lett mint képzeltem volna. Egy pont érzés nélkül a betűket felforgathatja, de az idő sérthetetlen.

 Megfogandó hangulat, elért engem s megütött. S most, hogy itt vagyok és körbe bámulok, a hasonlót keresem. Mert bár a régi elmúlt túlfordult és mire vissza-vissza talál én már tán nem is leszek, egy-egy elem meghasonlik bennem és újjá válik a szememben. 

Micsoda ősz ez, micsoda kavalkád! Levelek hullanak alá és hosszú álomról suttognak a fák. Ők suttognak, szinte morgásnak tűnik ez a halk ricsaj, ám az igazi nóta a susogás, a levélváltó fordított űr-utazás hangja, ami a fákat le, az utcát pedig felöltözteti. Szelíd gesztenyék fordulnak ki a Lővérek utcáin szúrós ruháikból, mihez hasonlíthatnám máshoz?

Az épületek, az utcák mind más színbe kerültek. Az a fakónak tetsző, de gyönyörű meleg fénypászma, amivel reggel a Nap az embert nyáron felkelti, most egész más, olybá tűnik sötétebb, hűvösebb, erőtlenebb mint az előző, de sajátos és csodálatos. Nem mondtam még senkinek, de ebben a megvilágításban jobb a séta egy fokkal vagy talán többel is, csak hideg ne lenne!

Aztán egy romot vagy kettőt, egy konferencia központ elhagyott tornyait, egy fák sűrű lombjába vesző két kezes tákolmányt látok kőből ahogy haladok előre és bele is vesztem, alig emlékszem már. Erre vágytam azt hiszem, itt volt mindig és ő ölelte elmém, feledésnek mondaná más vagy időnek de kellett ez a gyógyulás. Felemésztette az idő, megemésztette velem és amit áldozatként mutattam, amiért felvállaltam, most hiányában nincsen többé és én nyugodtabb vagyok mint valaha. 

Fogom az őszre az észrevételt, neki adom a jussomból származót, a dicséretet, az okot. Ezt az üresebben, halkabban csengő gyönyörű nosztalgiát.

Ég a napmelegtől egy kopár pályaudvar sarka, rajta egy műanyagtalp, benne egy raszta. Előfordult már vele, hogy a szél idáig fújta, megtörtént hogy pont itt fordult a kocka. Eltelt majd tíz év és egy rakás szép emlék. Ott vannak és a nosztalgiának ez most csak kellék. A díszlet már egész más, s csak néha kerül elő néhány relikvia. Egy-egy bakancs, póló, néhány fonott karkötő bőrből, egy nemez labda, műszálas nyakkendő.

S most ez a nyár tudomást sem véve ezekről ugyanúgy bombázza elviselhetetlenül ezt a sokat látott helyet, ezt a kiinduló és végpont gyanánt szolgáló tézis-várótermet.  

Egy pólóból indult, aztán egy megosztást követően megérintett a hiánya. Leírom, bár már kevéssé érzem azt amit akkor, hogy ez időszak jellegétől fogva most pont hozzám szól és a részévé kellene válnom úgy, hogy a részemmé teszem, még ha külsőleg is. Itt már rólam van szó, bár beszélhetnék másról is, próbálhatnám levezetni az elképzelésem egy rétegből, egy generáció szemszögéből is.  Lehetne így is, úgy is. 

Ki mit érzett, amikor jött a társaságba valaki aki elindította a hullámzást. Vagy éppen zavart keltett az állóvízben, akárhogy is, de lényegében kell egy kiindulópont. Mindenki  korrekt kék pólóban ücsörög és valami használt, kopott farmerban. E pólóban elveszik a kar, e nadrágban elveszik az én. Olyan bő minden még, ezt sugallja a kor, most éppen az járja, ha nem látszik, hogy mi hol domborodik és nem feszül sehol semmi.  

Aztán a hirtelen váltás, a bő kockás nadrág, acélbetét és valami bandás póló. Fekete, nem pamut, gyengébb eresztés de legalább méretben egyezik. Kicsit éles váltás, de ezt is behozta valaki. A társaságban vagy te vagy valaki más, de mindig jön az, aki valaki révén (lehet, saját magáén) de újít. Sznob módon keresi az újat és felvállalja, hogy érzi, hogy azt ami közeleg és gyorsabban rátapint a lényegre. Róla tudjuk, hogy már akkor váltani fog amikor épp kezd szélesebb körben elterjedni az előző stílus. Van aki megragad, ő kiesik a mintából mert ő már más. Ő olyan valaki, aki nem sznob és nem vált a következőre gyorsan, nem is olyan aki megvárja amíg elterjed és beolvad a nagy egészbe mondván, "haladni kell a korral" hanem ő az aki megtalálta azt ami tetszik és már nem vált tovább, csak csiszolja azt ami van. 

A következő szinten már mindenki felnőtt és a pályaudvaron megbámulják a párt, akik tornacipőben, bandás pólóban, kék tarajjal vagy épp zölddel de ott állnak a tűző napon, ahogy ők. Valahogy mindig így volt, csak magabiztosságot adott a kimondatlan gondolat , hogy van még rá idő, azt is ki lehet próbálni, mindenre van idő, lehet még a kutyából szalonna. De ez a lehetőség lassan köddé válik, hiába erőltetjük meg magunkat s egy-egy beöltözős buli erejéig újra felöltjük ugyanazokat a gúnyákat, amik a látásmódunkat, az életünket, ahogy éltünk és voltunk és szenvedtünk tinédzserként ennek folyományaként volt indikátorainkat, miből levontuk magunk vagy mások lázadásának szintjét, színvonalát és el is hihetjük hogy ez tegnap volt, szinte csak tegnap volt . . . De az idő kerekét visszaforgatni nem lehet. 

A Nagy Gatsby -t ajánlani tudom mindenkinek, csak e klisé miatt is, érdemes megnézni mert gyönyörű ha megtudsz közben feledkezni magadról és eltudod hinni, hogy köztük vagy. Más téma, de mégis hasonló a két mámor egymáshoz. Az alkohol mámora, a fiatalság mámora, vagy a kettő egyszerre. 

Aztán elindultunk, észre se vettük egymást, de ez a felismerés értelmetlen, irreleváns, lényegtelen és még sorolhatnám,  mi is lehetett volna ezért úgy mint két ív, ami majdnem érinti a másikat, úgy folyt tovább a két pálya, rohant tovább az élet és ajándékozott meg a érzéssel, az emlékezés furcsa kétélű örömével.

Hófödte csúcson kis szezon, ott csúszik az élet mert aki látja tudja, mit tolnak a legények. Ide-oda csúszik, még mindig meglátszik egyre rövidebb, mi lesz ha egyszer elfogy és végleg véget ér az élet? Mert megváltozott minden, feljebb van az Isten vagy messzebbről lát, de ha gondviselésnek neveznénk belénk mint kószáló lélek visszajár. Új szavakként, emberként, megbocsájtásban bár így- vagy - úgy de itt van és a zsugorodó mában helyet szorít önmagának.

Apró hullámzás sodorja a sórákok hadát. Ide-oda rázogatja őket valami elképzelhetetlen. 

-Valami hideg áramlat jön!? - kiállt fel az egyik és tova csúszik átmeneti hallgatótáborától.

-Valahol tél van, valahol...- nyögi egy másik apró szemcsés kis-állat, de már a címzett olybá tűnik megközelíthetetlenül távol, halló távolságon kívül van. Mellette azonban hallanak a többiek, s mielőtt akármi történne pár pillanat, néhány perc leforgása alatt a millió életre kel s harsogásuk éltetni kezdi az első véleményt : 

-Itt van, itt van, itt van...

-Na nézd csak meg már megint ki van itt!? -Szólt a volna és ha nem lett volna, most e mélységes csöndet nem szakította volna félbe semmi. Azt, hogy mi volt előtte, könnyű elképzelni. Vagy talán mégsem. Lehet, hogy a semmi ilyenkor akármi és minden akármi ami a semmi jelenlététől lett kapcsolatban a jelennel, ami speciel az előző mondat következményeképpen most maga a múlt, szóval jelen pillanatban ezen jelentéktelen okok folytán szeretném körülírni, hogy mi volt itt ő előtte. 

Agyának végtelennek tetsző arcképcsarnoka egy bejárhatatlan, megfoghatatlan és e jellegétől fogva akár a nemlétező szóval is jellemezhető képtár. Lehetne levéltár vagy éppen bibliotéka (semmiképpen sem akarnék akadékoskodni vagy félrevezetni senkit-de mégis mindig mintha ezt tenném-épp ezért nem feltétlenül csak dáma-bibliotheka- ez az apró, néhány lélegzetvételnyi végtelen űr, ahol mint ahogy most is láthatóvá fog válni, akármi megtörténhet.

Egy időben nagyon sokat foglalkoztatta a Partot, hogy mi ez. Hogy mitől van, mi az elnevezés értelme és miért van annyira egyedül. Miért van az, hogy rengeteg mondat, mondás, történet kapcsolódik hozzá és társához, aki nem létezik. Mert ezt a partot nem mossa se tenger, se óceán, se semmilyen végtelen vagy véges víztömeg. Egy időben pont e problémától vezérelve filozofált azon a problémán is, ami bár nem közvetlenül érintette őt, de szöget ütött a fejébe. Ez pedig a következő volt, ha ő most egy part, amit nem nyaldosnak hullámok, akkor van valahol a világon egy víztömeg, ami azon jellegétől fogva, hogy ő a part nincs jelen, parttalannak minősül. 

-Te hogy festenél le engem? -természetesen a válasz nem érkezik meg. S mivel a végtelen ott van a küszöbön, így fontos közbeékelni- a kérdés csak egyszer hangzik el és nem is visszhangzik. Mert ebben a csarnokban a léptek zaját sem hallani, így ha ott jár néha valaki, könnyen elfelejtheti saját ott létét is. Ha nem hallom a lépteimet, saját lélegzetem hangját, esetleg elfelejtek tudomást venni róla, hogy már nem hallom a gondolataimat, akkor könnyen e nemlétező végtelen eszköztár kellékévé válhatok. 

E végtelenben van a part is, a végtelen tenger és az összes valaki lábnyoma, aki ott járt, egyszer régen. Lábnyomok a parton, leginkább egy töltésre hasonlíthat, egy védőgát ami elválasztja az egyik oldalt a másiktól. Látni róla a festményeket, néha egy-egy világosabb pillanat erejéig mintha egy unottan kószáló végtelen víztömeg is felbukkanna a látóhatár szélén, hogy aztán imbolyogva tovatűnhessen. Végtelen parton kószáló idegenként nem mernék visszanézni, megvannak e még a lábnyomaim. -Elég beteg gondolat!-Nem, semmiképpen sem az, ez teljesen normális szerintem.- Lényegében, egy végtelen víztömeget látok felbukkanni szemem sarkából, ami néhány pillanat alatt fogja talpam lenyomatait és miután hóna alá csapta mindet elszelel velük. Nem is kapom oda a fejem, nem fogok visszafordulni és valami azt súgja, hogy nem is tudnék, ha akarnék sem. Ez van, nincs csattanó.

...és ha nincs net, nincs wifi, nincs adat és nincs semmi, akkor marad a könyv az első igazi szerelem, az olvasásé. Nincs telefon, nem szól a hang csak madarak cseverésznek és én olvasok. Elzárva a világtól mint egy hős, akit leírtak. Kialakulófélben lévő világom apró termetű, csenevész, mitugrász kis lény a lapokba zárt végtelennek tetsző univerzumokhoz képest. Erre van szükségem. 

Két dolgot írtam papírra. Az egyik dolog egy vers volt, a nyárról, az elmúlásról meg arról, hogy ha lemegy akkor feljön és ha feljött akkor olyan mint egy napalmba mártott oliva-bogyó amit lentről felfelé lógatnak, hogy megkerülje a modellt ahonnan hanyatt fekve nézem. A történést. 

A másik dolog az szó-szerint kútba fúlt. Az is lapra volt, de ilyen béna rajz volt rajta és belefújta a kútba a szél. Az a kutya a Kesztyű, tiz és öt éves volt, de megadta magát az időnek, a nyár haszontalan melegének és ennek az új divatnak, hogy minden kutyában legyen mikrocsipp. (chipp) (csíp) Őt rajzoltam le és a kút kévén vagy káván hagytam őt. Tíz és öt évvel ezelőtt ugyanúgy ott hagytam őt a papáméknál. Még kisiskolás voltam. 

Rengeteg filozófiát alkotott az ember. Mindegyik másmilyen volt valamilyen szempontból, különbözött a többitől. Nem tudom, hogy haladt e előre vele a világ, valószínűleg igen. Más oldalról megközelíteni valamit mindig hasznos lehet. Hasznos eszköz tehát a filozófia, ha nincs kiút, mert megvilágíthat egy újabb ösvényt. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy elbátortalanít, lehet hogy megszünteti a keresést. Nagyon sok ember van a világon, nagyon sok filozófiával.

A más pedig mindig marhaság, ami most van az pedig a legszentebb hülyeség.

Pár percem maradt a magamnak beosztott időből, ezt szántam arra, hogy felvéssek valamit. A közelmúlt történéseinek következményeképp megtaláltam az egyik két hónapos blogom. Egy ismerősöm le-jelszózta a sajátját és mikor a tőle kapott meghívóval bíbelődtem telefonon egyszer csak beleakadtam. Semmi komoly vagy mély, vagy inkább csak mély és nem annyira komoly, de lényegében a szokásos hangulat, a szokásos hangszín a tőlem elvárható témákban és szinten. Amikor megláttam a dátumokat egy gyors döntés következtében fogtam és mindent le is vázlatoltam. 

Sok szempontból jobb lenne az itt megjelent bejegyzéseket is szelektálni, nem hiszem hogy nagy meglepetést okozok azzal, ha leírom, már egy ideje gondolkozom rajta, hogy le kéne törölni az egészet. Az idő elmúlt, az opció még megvan, a kiválasztás ritkul, a kattintások száma pedig vetekszik a nullával. Hogy mi az ami még mindig elbillenti a mérleget ? Ez az egyetlen formai, majdnem kézzel fogható megtestesülése annak, hogy vagyok, hogy létezem. Tényleg szomorú, de ez a helyzet. Ez a jó pár éve tartó "szó-fosás" talán az egyetlen dolog ami változatlanul, kicsit rapszodikusan bár de nem merült a feledés homályába. 

Holnap vizsgázom, aztán megint, aztán megint...és találhatom ki újból, hogy mi lesz a következő lépcsőfok. Mindenkinek vannak álmai, céljai. Bizonyos megközelítésben egy szendvics is lehet cél, ha az ember hajótörött és valami deszkán evickél a semmi közepén. 

Az én álmom az volt, hogy ne döntsek rosszul. 

-Kibaszott hangyák! Hogy dögölnétek mind meg ahányan vagytok- Szekrényajtó csapkodás hangja hallatszik, aztán tompa puffanást követő, edénycsörgés. - Miért esz itt titeket a rohadás állandóan?!

-Ahogy elnézem, következő életedben biztosan valami apró állat leszel vagy valami hangyaszerű.

-Nincs következő élet, csak nagy fekete semmi. -Dübörgés, lépcsőn mélyen koppanó léptek hangjai aztán a csöndességet végleg megteremtő szobaajtó csukódás.

Új pontra jutott el az elméletem. Elgondolkoztam rajta-természetesen fiktív a fenti kis szösszenet- hogy mi lenne ha.Az én hibrid, korcs világnézetemben mindig is voltak érdekes tézisek, de ez valahogy soha sem fért el benne, hogy egy ciklikus, ismétlődésekkel teletűzdelt rendszerben van végpont. Lehet, hogy alá lehet támasztani valahogy, biztos hogy van rá, olyan logikus magyarázat ami megállná a helyét, de nekem akkor is valószínűtlenül hangzik. Ez az én elképzelésem.

Viszont, ami eszembe jutott az már egy fokkal érdekesebb ennél a lebegünk a semmiben dolognál-bár valljuk be ennél akármi jobb- szóval szobák vannak. Vannak jók és rosszak, ha valaki sok negatív dolgot cselekszik nem választhat, hogy melyik szobába kerül, aki pedig jó volt, az maga választhatja ki a saját örökké valóságát (vagy átmeneti üdülőjét addig amíg vissza nem kíván szállni a körforgásba. Mulattató elképzelés volt számomra realizálni, ahogy a rossz életet élt katolikust(kevés miatyánk,áldozás vagy tudomisén) saját értékrendszere miatt kerülne be mondjuk a pokol szobájába.

A csavar a saját értékítélet lenne s bár a tézis nagy valószínűséggel itt meg is bukna, azt vennénk alapul, hogy minden ember érzi, hogy amit tesz az jó vagy rossz. kellene valami önellenőrzés az utolsó utáni pillanatban, az lehetne a megoldás, hogy lepereg az élet képekben és jön egy kék képernyő, utána meg egy rendszerellenőrzés, könyvtárazás, végigfut egy program és leellenőrzi, mit és hogyan tett az illető. Aztán mentés, hordozható adattárolón a lélek, régi hardver hamvasztás, a pendrive pedig pokolba avagy mennybe megy. Vagy a raszta mennyországba, Babylon falai alá (most lehet hogy ordító hülyeséget írtam, de tudjuk be annak, hogy ezt a szellemiséget sosem éreztem magaménak olyan sokáig, hogy beleássam magam annyira, hogy megértsem a visszatérő motívumaik rendszerét.) vagy ideidézném a képet, a szerintem mindenki által jól ismert a "világ legismertebb amerikai és egyéb társadalmak kritikájaként "megjelölt sorozat a South Park -ból.

Rakás ember áll a pokolban és néznek körbe, hogy hogy kerülhettek ide, van aki nem is tudatosította még magában, hogy meghalt, van aki csak egyszerűen ácsorog és értetlenkedik. Eközben bejön egy átlagos öltözetű baseball sapkás fiatalember és egy listáról elkezdi felsorolni, hogy ki hova merre induljon el és hagyja el a gyülekezőt. Nagy a morajlás az egyik fiatalabb srác közbeszól : - Én hívő katolikus voltam, nem ide kellett volna kerülnöm!- Egy másik ugyanúgy, hasonlóképpen közbeszól - Protestáns voltam én sem vagyok ide való...
 Erre a baseball sapkás ügyintéző csak annyit válaszol : - Rossz vallásban hittek a mormon volt a nyerő.

(gyorsan leszögezném, hogy itt nem a végül megjelölt vallás mellett kampányolnak és én sem tenném ezt, hanem a helyzet komikumára való rávilágítás a lényeges pont, (és még a is lehet, hogy nem a mormon volt megjelölve és rosszul emlékszem az epizódra.))

Most nem vonnék le átfogó következtetést, ha a hit ereje hegyeket mozgat meg, akkor pont a halálon túli életre, létre vagy az az utánra miért ne vonatkozna?(Most az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy egy nagyon szorgalmas állat leszek következő életemben, aki addig dolgozik amíg lélegzik és akinek a véget egy végeláthatatlan és mély porszívócső robajló hangja fogja jelenteni. )

Egy bogár mászik az üveglapon, ami leginkább légy formájú. Közelebbről hosszúkás a formája-ilyen légy nincs is- jut eszembe és megkocogtatom az ablakom.

Már pár perce nézem, nem is tudom, hogy hogy keltette fel a figyelmem, vagy hogy vettem észre, hiszen elmerülten tanulmányoztam éppen a tételeimet amikor...

Semmi reakció. Tűnődve nézem tovább úgy, mint akinek rengeteg ideje van és e felbecsülhetetlen pillanatért, feláldozná mindet. Kicsit eltúloztam, de lényegében még mindig az ablak belső oldalán állok és nézem ezt a furcsa "állatot". Azért furcsa, mert olyan mintha egy sáska hosszúkás nyaka, csápos, rágós szájszervű fejjel a végén lógna ki a légy homlokából.

Mikor tudatosul az agyamban, hogy valami olyat látok amit eddig még nem, fogom és megpróbálom lefényképezni. Gyors, többször ismételt ujjmozdulatok árán belövöm magamnak vérző veteránra emlékeztető érintőképernyőmön a megfelelő paramétereket és hallom a kerregő hangot hallató, elektro-mechanikus fókusz kitartó próbálkozását, amint közelíteni próbál a "lényhez". A mátrix viszont visszadobta a labdát vagy hogy úgy mondjam megtagadta a hozzáférést és hogy még idegőrlőbb legyen a helyzet, továbbra is ott hagyta előttem ezt az ízelt lábú kuriózumot.

Hosszú percek teltek el s én az asztal szélén ülve, hol állva, hol azon tépelődöm, hogy kinyitom,kimászok és elfogom valamivel ezt a csodát. Persze a másik oldalon ott volt, hogy ha kimászok elrepül, elfújja a szél vagy éppen azon mozdulat közben ejtek egy apró hibát, miközben el akarnám ejteni a "vadat" és kis testét szétzúzva, az ablakon trancsíroznám egész valóját szerteszét.

Sosem voltam jó hívő. A különböző eszmékből, ideálokból emeltem át a saját kis vallásomba azt ami tetszett vagy ami éppen valószínűnek tűnt. Ez az én látásmódom meggyőzött arról, hogy jobb nekem, a karmámnak és az eljövendő időkben, majd' vándorló lelkemnek is, ha nem kezdem el laikusként tanulmányozni ezt a kis "sáskafejű légy-izét".

E rövid epizódnak a jelentőségét jelzi, hogy pár perccel később már a "pénzügyi jog az adórendszerben" című tétel magolása közben morfondíroztam azon, hogy olybá tűnik megéheztem.