csöndablak

Harag ül az ágakon, deres kérgű karjaik egymásba fonódnak. Egyre nő a távolság, elválasztja az ujjakat és megnyitja a fokozatos sötétséget ez a lassan mozduló folyamat. A megjelölés érdekes, folyamatnak nevezni egy kezdő-de végponttal nem rendelkező időtlen mozdulatsort. Egy mozgó kép vagy több kép ami egymás után pörög le és zavarja meg az embert.

Nagyon hideg van, szakad az eső is - furcsa nyár ez - romlott nyár. Mit várna tőled a jövő, ha beléd ültette az érzést, a gondolatot, hogy a szabadulásnak metaforája légy? A padokat elhagyó diákét, a kiszabaduló szellem vad lüktetését a régi ikaruszok tömött vas testéből ablakokon kilógó kezeken és arcokon, látom és érzem, emlékszem rá, milyen volt talán még az átélésből is maradtak morzsák, - milyen volt a nyár és az ő misztikuma.

Most hideg van és szürkeség. Kilátástalanság rajzolja a képet amin egymásra hajlanak az ágak és mintha éppen tépné őket a szél...Úgy hajlanak, karolnak, ragadják meg egymást újra meg újra, hogy aztán szétszakadhassanak és találhassák meg egymást megint. Mi értelme az ilyen képeknek, mitévő legyen az aki ilyen festményben találja meg önmagát?

Széle bordó, testes, vöröses foltokon halad befelé s az ecset így mutatja az utat.Fekete, szürkés árnyalatú monogram a jobb alsó sarokban. ...és az ágak befelé vezetnek, a törzs a semmiben fogódzkodik végtelennek tűnő gyökereivel és mint kiontott belű óriások hasából előkúszó férgek, úgy ülnek most a harkályok deres falú, mély és sötét üregeik szélén. Nem is ott éltek ti-gondolják egymásról- és az ágakba újabbak karolnak s hangos csattanással egy festett villámkép hasítja ketté azt amit a folyamat véges időre bár, de összekapcsolt.

Egy apró légy. Utána kap, elszalad. De ő repült. Utána kap, csattan, figyel. Nincs többé légy. 

A klasszikus értelemben vett légy egy idegesítő rovar. Én nem kapok utána, ő elkapta. Most figyel és keres, még nem jött rá, hogy a fogai között zúzta szét. Bizonyos szempontból ott van a szeren az érzés, hogy nem száll a homlokomra és nem bontja meg hanyatt fekvő valóságom csöndes békéjét.

Zümmögő 'rosseb, hová is tehetném azt az idézőjelet?! 

Találtam egy borítót. Megvan, meglett a borító! Felírtam és fordítva néznek vissza rám a dátumok. Visszanéznek, lapozok és valós időben haladva előre és hátra, gyűlik az információ. Nem hiszem, hogy ki fogom adni, de már megvan a váz. Ha elképzelem, úgy néz ki mint egy csupasz csontváz, amin húscafatként lobognak a kósza dns-ek. Ilyen apró részletekből kezdtem felépíteni és már látszik a vége. 

Egy pillanatra, csak egy pillanatra...A sci-fi -s képzelgéseim írott formában történő realizálása nem ment ilyen könnyen, olyan könnyen mint kellett volna, el is maradtam velük, mint annyi mással amit elterveztem. Úgy érzem, hogy nem ezt az utat szánta nekem a karma vagy a sors vagy nem tudom ,melyik éppen a divatosan szabatos filozófia. Azt hiszem az emberek nem hisznek már semmiben. 

Előre kellett volna elnézést kérnem az ide-oda ugrálás miatt -amit előre tudtam és aki ismer enélkül is tudhatta volna előre-de ez a papírra íródott, s onnan begépelt törzsszöveg szelekció, ami itt látható nem feltétlenül egy egész-ha közelről nézi az olvasó és nem látja azt a nagy egészet, úgy ahogy én és nem követi az asszociációm- és semmiféle szövegkohéziós próbálkozást nem tartalmaz-legfeljebb ezt vagy a majdani ehhez hasonló- és itt visszautalnék a bekezdés elejére- bocsánatkérést. 

Megtaláltam a megfelelő kódot a gondolataim elmentésére. Hogy mitől optimálisabb, mint az eddigiek? Én magam is gyorsabban tudom visszafejteni és elrendezni őket, ahogy egy bölcs ember mondaná "mindegyiket a megfelelő polcra tenni" és bár az évek során tanultak alapján már volt jó pár hasonló szisztémám, ez az eddig legjobb és az egyetlen, ami rá tudott szorítani arra, hogy a gondolataimat papírra vessem és ne egyből virtuális adalékként szolgáltassam, nyilvánvaló grafomániám és bár szomorú de be kell, hogy valljam 'feltűnési viszketegségem' kielégítéséhez.

Ami érdekes volt, elcsépelt lett. Ami sokat mondott, idő után átlagos. Egy barátomtól van a következő idézet és bár biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a hasonló mondanivalóval rendelkező szösszenet, úgy érzem ide illik és e téren sikerül magamba fojtanom vele a szót, megelőzve a fölöslegesen szájbarágós szócséplést. 

Öten ülnek egy asztalnál. Az egyikük elmesél egy viccet a többieknek, mire azok őszintén, hangosan nevetni kezdenek. Eltelik egy tíz, húsz perc és aki az előbb szólt, most újra elmeséli a viccet, mire az előzőhöz képest alacsonyabb hatásfokkal bár, de a többiek ugyanúgy nevetni kezdenek. Még kétszer megtörténik az eset, mire az asztaltársaság hallgató tagjai csak néznek egymásra és mondanom sem kell, már nem tartják annyira viccesnek a többször "elsütött" poént. Ezt látva a viccet előadó illető felteszi a következő kérdést : " Nem értelek titeket, ha unalmasnak tartjátok a sokadszor hallottat, akkor miért léptek bele ugyanabba a gödörbe többször, miért ismétlitek meg a hibáitokat, amikből tanulnotok kellett volna, az nem unalmas?"

Természetese jobban körül lehetett volna írni és ki is lehetett volna színezni. Karaktereket lehetett volna állítani, ültetni az asztal köré és előtörténettel lehetett volna a megtoldani a két lábon dülöngélő három lábú széket, de azt hiszem fölösleges. 

Szóval van ez a csontváz, mint egy múltból megmaradt lopott ötlet. De azt hiszem teljesen biztos vagyok benne, hogy magam is eljutottam volna eddig a pontig. Itt már az ember nem csak a saját gondolatait jegyzi le, hanem azokat a történéseket, amik elvezettek odáig, hogy a lejegyzett ötleteket eredményezzék. Tehát az eredet, a dolgok kiinduló pontja kerül lejegyzésre. Átfogó elemzés egy valós környezetbe ültetve kitalált, de mégis valahogy valós szereplők életének összefüggésében. 

Rengeteg memoárt írtak már a történelem során és megszámlálhatatlan az önéletrajz, az életrajz alapú mű, ami hasonló vonásokkal rendelkezik. Nem titkolom, megvan a borítója. Szemet kapott a csontváz, két szép lélektükröt és ha becsukom a sajátom, szinte látom a lelkiekkel a képzelt tükrökbe ágyazott hajszálerek lüktetését. Látom benne az életet és azt ahogy és azt hogy én és itt most nem vagyok bizonytalan.

Olyan mű az élet, amit úgy írok meg, hogy csak a végén fogom tudni hozzáadni a saját véleményt, a következtetést csak úgy fogom tudni leírni, ha már túl vagyok rajta. 

... és megint elsuhan mellettem a Légy. Nem döglött meg a piszok és a kutya már rajta is van, a célkeresztben egy összetett szemű fenevad mászik a hajamon éppen mikor az ösztönök, a vadász ösztöne felülbírálja a környezeti adottságokból származó veszélyeket. A veszélyeket rám nézve.

Most nincs benne semmi extra, nem is várok felvillanó lámpákat. 

Szép képeket, vörösben úszó estéket, pólóban. Nem, elég már a hidegből, a szélből, a télből. Igen, még mindig én vagyok, még mindig nem szeretem. 

Valahol messze tükörben felrémlik a Balaton távoli képe. Olyan mintha párologna vagy gőz szállna fel izzó fémről és ezen keresztül, ilyen gáz keretben ott látom a képet realizálódni. A matéria anyaga felismerhetetlen, de mégis ismerős. Tudod, hogy láttad már, tudom hogy ismerem, ott vagyunk mindannyian, tudjuk hogy mi történik és csak páran emlékszünk rá konkrétan. De ez nem baj. A mesélő dolga, a nosztalgikusé hogy megtegye, hogyha teheti, hogy emlékeztet rá és jó érzést okoz azzal, hogy körül írja úgy, hogy a másikak, a hallgatónak mégse a szájába adja, hanem hagyja hogy elképzelje. Hogy mi történt és mi is történt velünk az elmúlt, mennyi idő is telt el? Pár hónap, fél év, évek évtized? Na,na! Annyira azért ne haladjunk előre, annyira még nem vagyunk...De érezhetjük magunkat bölcsebbnek, mert csak a tapasztalat, csak az idő hozza meg. Ez már biztos, ezt tapasztalati alapon biztos, számomra. 

Azok az esték, mostanra már benne vannak abban a fakuló albumban. Nem fogom elfelejteni őket, nem is tudom, nem is akarom és jó hogy az ember nem tud ilyen döntéseket hozni, mert biztosan megbánná ha így döntene. Ha törölné őket. Egy helyben toporognánk, ha sokszor az agyunk, a természetünknél nem lenne okosabb. Nem is biztos, hogy az agyunk az és nem is biztos, hogy a természetünk az amit meg kellene kerülni, de nem is biztos, hogy érdemes nevén nevezni "a gyereket". 

Azok az esték azok, amiknél érdemes néha megállni, levonni a következtetést és érdemes szemlélődni. Lehet hogy hajnalba nyúlnak, de itt már nem számít az idő intervallum megnevezése, mindegy hogy kódoljuk ugyanaz marad és az lesz a dobozban, amire emlékszünk.  

Akkor valahogy úgy egészen máshogy volt más minden és pont úgy, ahogy kellett lennie. Ennél közelebb nem tudok menni hozzá anélkül, hogy kellően meg tudjam közelíteni azt amit akkor éreztem. Az éreztünkhöz én személy szerint kevés vagyok, tekintve egy személybe nem zártak még társaságot. 

Nem ígérek visszatérést, az átmulatott esték száma konvergál a nullához és én úgy emlékszem, szomorúan bár, de tényleg hogy akkortájt amikor ez más számot mutatott és jelentett, akkor többet írtam. Megtorzítottam a valóságot rendszerint, leírtam és ha olvastál tudtad, hogy ez mi akar lenni. Remélem. 

Nem ígérek semmit.

...és akkor próbálná nem megerőltetni magát ez a reggel is. Fejnek, fejjel megy most a szerepvállalás és a pihentető  befelé irányuló kifelé nézés is erőtlenül kepeszt az ágy szélén. Azt hallottam, hogy hallucinációt okoz és úgy emlékeztem, hogy ez a szó szimpla egy l és nem kettő. Azt hallucináltam, hogy színházban hallgattuk a tv-s közvetítést, orvlövészek vadásznak riporterekre. Milyen veszélyes is volt mindig közvetítőnek lenni, hiszen sokszor a vezető is sérül.  Aztán felhúzták a deszkákról és a ponyva nyitányát megtapsoltuk. A riporter közben elsírta magát, a mesterlövész a tömeg fölött feküdt. Hallucináció vége.

Nem szeretem ezt a szót, nem szeretem a fáradt mélypontokat, nem szeretem náthát, a taknyot, a telet, a hideget, a komor szürkeséget és legfőképp a nyálas, útra, fára, falra, orra fagyó, izzadtságszagú havat. 

Persze közben minden rendben van, a kémények melegénél madarak bújnak meg. A hó elolvad egyszer és rügyeznek  tavasszal majd a serdülő tinik is. Lesz még nyár, egyszer nem lesz majd többé tél.

Az embernek pár perce ütött az óra, kopp hopp és ahogy kell most rohan a buszra. De előtte, s az itt hagyott helyzet mind arról árulkodik, amit megtett az pont elég és pont annyi amennyit lehetett. A fejvesztve,fejetlen módon feldöntött bögrék most még fel és alá zörögve gurulnak, örökmozgó létükből hátra van még pár pillanat. Volt ilyen hideg tél, s volt ilyen gyors ünnep már?! Elröpült a várakozás, a templomokban hallott szónoklatok ríme a házra visszaszáll és ilyenkor már a feldíszített fa csak emlék, mindegy hogy labdás vagy nem, elkél egy kerthelyiség. De még a bögréknél tartottunk és a felajzott csapnál hol csöpögve csurran egy csepp és a pöttyös fülnél végig szaladva a csatornába hullik megtört pillanatnyi semmiben lógás után.

A fenyőillat meglibben és a már zárt ajtónak csapódik, furcsa szellem alakban tehetetlenül aztán, de semmivé foszlik.

Előbb vagy utóbb a robo-szexualitás és a fordított rabszolgaság gondolata  lesz a téma, de ez még nem az a post.

-Semmit sem tudok Kafkáról. A megjelölés értelmetlen. 

-Akarod mondani, megfoghatatlan dolog körülhatárolása lehetetlen. 

-A kellő tudás birtokában megfelelő módszerrel, azt hiszem akármi lehetséges. De miért pont ő?! Pár sort olvastam csak róla és nem vagyok biztos benne, hogy Kundera szemszögéből nézve-még ha nem is róla volna szó-közbeiktatva a valóság, az értelmezhető valóság és az én láncolata közé még egy szűrőt...Nem is tudom, hogy volna e értelme ezen agyalni. 

-Egy idegen ember szexualitását vizsgálni háromszoros szűrő-láncolaton keresztül elég merész, főleg ha...

-Főleg, ha körülbelül a wikipédia kategóriájáig jutottam az ő értelmezésében. Nem szeretném degradálni, mert jól fejlődő rendszerről van szó, amely jó pár olyan cikkel rendelkezik ami nem csak hogy megfelel a valóságnak és könnyen elérhető, értelmezhető információval szolgál, ráadásul nem egy egyetemistát húzott már ki a kátyúból, úgy mond egy 'holnap reggel zh-m van honnan dolgozom' kategóriájú problémánál. 

-Hát, igen. De azért szorítkozzunk a megjegyzett információkra. Szóval, Kafka szexualitása és annak milyensége? Sokszor úgy tekintett a bordélyházra, mikor arra járt, mintha kedvese háza előtt sétálna el. 

-Furcsa lehet torokba gombóc szorító érzéssel elsétálni egy ilyen ház előtt, főleg hogy nem igen látni ilyet manapság. Bár ez a megállapítás negatív felhangot is eredményezhet reakcióként, fémjelezve saját tájékozatlanságomat,de ami igaz az igaz, mára hírből sem lehet könnyen felfedezni egy bordélyt. Régen ez társadalmi gócpont lehetett? Fórum, amin mindenki megjelent és egy-egy függöny mögött elbújva kijátszotta azt a társadalmi problémát, amit a mesterségesen létrehozott házasságok elhidegülései követtek?

-Nem lennék biztos benne, hogy érdemes fórumnak nevezni valamit, ahol az érintkezés inkább hallgatólagos és fizikai mint feltáruló(szóbeliségben értendő) és hallgatólagos. Ez inkább titkos találkozókat jelentett vagy kimondatlan, de mindenki számára nyilvánvaló cselekménysorozatot, amiről nem beszélünk.  Nem tudom, hogy ő miért hidegült el így a szerelemtől. A bordélyházak gyönyöre, Ady-t is végigkísérte az úton, mégsem jelentett számára ez semmi olyan negatívumot, ami magával a nővel való problémát jelentette. 

-Nem azért élt így, mert megvetette a szerelmet. Szerelmes lehetett, minden nőbe? Nem túlzás ez? 

-Megint csak ott tartunk,hogy kevés az információ. Ez mégis csak írott tények égisze alatt kell hogy megszülessen, mármint ez az egész és egy formát kellene hogy kövessen. Egy széttépett könyvet nem lehet elolvasni ugyanúgy egy olvasatlanról sem érdemes oldalakat fecsegni...

-Ez most akkor milyen irodalomnak számít? Gyors kaja a szemnek, ami nem csak hogy nem lakat jól, még az íze is rossz. Borzasztó. 

-Van egy válaszom. Kafka született Prágában 1883-ban elhunyt Kierlingben 1924-ben. Nem nemzett gyermeket. 

-...és a szexualitása?

-Azt hiszem egyelőre túl sok szó esett róla.

Rémálmos mozaikkockákká omlik össze a hajnal. Átsuhant rajta egy egész nap, talán ezért záporoztak darabjai szerteszét nappalim rücskös, lyukas hajópadlóján. Megviselt árnyék most előttem, összetört kandallóba ültettem és a hamuban  eresztett szárat, hajtott szomorú virágot. Nem hittem volna, hogy kikel. Nem hittem volna, hogy hallom még a hangom. De ez csak vergődés, egy céltalan lét másnapos kesergése, megemlékezéssel be nem váltott ígéretekkel és mivel még? 

Apró lépéseket teszek és a szétfolyt homokot lefújja lábfejemről a forró szél. Kiszáradt torkom testem fáradt bőrfelületét idézi, mindegy hogy honnan hasítok le egy darabot, hiába iszom az összegyűrt bőr tölcsér olybá tűnik nem ér le a gyomromig. Lelki vezetőm itt van mellettem, együtt vánszorgunk. De ő gyorsabb mint én, pont egy szösszenettel tart előttem, pont annyival hogy ha egy pillanatra behunyom a szemem ő már előttem van egy centivel...és összegyűlnek kupacba vetődnek kihúzzák magukat és az egyenes mint időt és hosszúságot mérő közös intervallum, egyik végén én, a másikon ő. Elsuhan lassan, relatíve egy szemhunyásnyi idő kell csak és már szem elől is tévesztettem. 

A kandallóban lobog a tűz és halak húsznak fel kicsapó hő hátán. Karosszékem nyitott világ és belőle kipillantva, mint aki ablakából bámulja a megvadult bikákat a képzeletem az utcára vet és már fejvesztve rohanok előlük. Ez a barbár szokás fog maga alá temetni és ahogy úrrá lesz rajtam a félelem, az öröm ami székem karfájához láncolt, most végtelen hosszúságú láthatatlan lánccá változik. 

Apróbb lépéseimet szerintem ő is észrevette. Biztosan mosolyog magában, míg hátulról közelít. Szemét egy húzás-elismerem-de az a pár szemhunyásnyi idő amíg velem van, egy vonalban velem, közel előttem, közel utánam ,addig megéri a tettetett tétlenség. Azért mosolyog mert ő tudja már nem lassíthatok, ő sem lassíthat és ezért ér utol újra és újra. Tettetem magam előtt, hogy tétlenkedek vagy morzsákat szórok magam elé, hogy elhihessem a haladásom egy fajta követés. A morzsák fontosak, lelki vezetőm, tükörképem nem érne utol ha nem hagynám magam mögött az utamat velük kikövezve. 

Borzasztóan éget a nap. A morzsák mind homokszemek, a dűnék ahol kaptattunk a semmi közepén most tajték és én sem én vagyok, de annyi biztos hogy a karosszékemben ülve nyitott világom kapuja most csak egy ablak és én nézek ki rajta. 

Szürke króm felületen csillan valami eltévedt fényfoszlány. Mire elkapnám már el is nyelte. Nem értem, hogy miért hiszen a sötétebb még nem túl elkopott domborún most és még mindig nyugodtan szaladhatna. Szürke sín az ablak csúszik rajta, benne mellette meghatározhatatlan formájú, mondhatni amorf mintát övező fekete massza fut végig, körbe. A fekete festékkel vont kapaszkodón futok tovább, visszatérek és egészen a lépcsőig látom magam, ahogy a fülsértő hangon síró-rívó leszállást jelző eszköztől menekülve, tovatűnök, megszűnök létezni előző, a buszon ácsorgó állapotomban. Ha nem lenne ez az idegesítő hang egész máshol is lehetnék. Átléphetnék szűk valóságom korlátain és az alatt a pár másodperc alatt, amíg odafigyelek figyelmem zabolázatlan játékára szabad lehetnék. Nagyon sokszor ismétlődik ez a pár másodperc, ha az ember több mint fél órát tölt el azzal, hogy csak van és áll vagy ül és kapaszkodik és bámul vagy épp úgy tesz, mintha szólna a zene és ez teljesen megváltoztatná a helyzetet. 

És hopp véget is ért. Fekete, szürke karmok csúsznak befelé arcom redői felé egyre mélyebbre kúszva, sötét barázdákkal kirajzolva minden olyan formát, ami a mélység kontúrját megérdemli. Talán ez az első másodperc lehet és új kezdődött, lekapcsolták a lámpákat és csak egy pillanat törtrésze volt az egész, de már az egész utastér a bent ülő jellegtelen utazóközönséggel egyetemben eggyé vált az éjszaka fénytelen végtelenségével és beolvadt a hozzám közeledő egyszínűségbe. Letelt az első másodperc, hallom ahogy kattan, ahogy egymásra másznak a kis rovátkák, tényleg hallom ahogy méltóságteljes zúgást produkál a digitális óra számlapján a meghallhatatlan elektronikus kijelző.Ez az ítélet egyre közeledik felém a cipőmet égeti, a talpamra kúszik s a térdemre mászva elnehezíti végtagjaimat, mintha megfagyna a vérem. Pislogásom visszhangot ver és belerezdül a láthatatlan világ kettős keresztje amit nem láthatok meg mégis tudom, hogy csak arra kellene fordítanom a fejem, rá kellene néznem és meg kellene állapítanom hogy amíg volt a bolygón közvilágítás ott volt és az árnyéka messze elnyúlt az úton. A harmadik másodperc köszönt rám és a fülembe súgja, hogy imáim meghallgattak és értelmet nyert valami, aminek soha semmilyen módon nem volt semmilyen köze a valósághoz és pont ezért ragadt meg engem...valaki eljött és miután az utolsó ember is elhagyta a világot, lekapcsolta a villanyt. 

Negyed hatkor gyönyörű a lámpafény a Templom utcán. A fényre virradó macskák árnyai megugranak gazdáik elől és lassú lebegéssel a csillagok felé húznak, nagy ágas-bogas bokor csörtetéssel. Ilyenkor tisztának látszik az ég, tisztának tűnik a levegő. Lehet, hogy csak hideg van, de szerintem a pára lecsapolja belőle a fölös szemetet, ezt a szürke, koszos, kátrányos városi leheletet. 

Imádtam régen, ilyen tájban hazaérni. Szerettem a hajnalokat, nem voltam fáradt egy végig éber este után és csak leültem és írtam. Persze utána, ha már megerőszakoltam a hazaúton felébredt érzés egy maradékát és kifacsartam belőle a lírát (amennyire tőlem tellett) mindig ágynak dőltem és álmodtam. Mindig másról. 

Most az ágy alatt hatalmas csontok görögnek és fogak cifrázzák tejfehér,olykor itt-ott megsárgult bőrüket. Most ha felébredek és még mindig álmodok, hiába tudom mégis megteszem, keresztül nyúlok egy szellemen, egy szekrény árnyon. Több lépcsős lett az ébredés és én rohanok felfelé-ja, igen!-ez pont olyan mint rég, hiszen az álmodó jócskán nem alszik még. 

Kikötött cipőfűzőn csúszik most a pára, a talpamon. Az ablakokban a már aludni térő csillagok arcmásai néznek vissza rám álmosan. Egy aludni térő csillagnak mindig "-jó reggelt!", szerintem nem sértő.

Csak úgy a dolgok közepébe vágva

Egy munkás éppen a BobCat elnevezésű munkagépben ülő cimboráját navigálja, s mindezt az ajtónk fél méteres vonzáskörzetében. Ez boldogító ahhoz képest, hogy az első alkalom navigátor részt-vétele nélkül történt és meghúzták a házfalat keletkeztetve rajta egy jó két méter hosszú és közel hat centi mély, 8 centi széles "szakadék".

Az idő jó. Közeleg az a bizonyos nyárból őszbe forduló se ilyen, se olyan időszak amikor vagy megizzad az ember és szégyenkezik és ennek következménye képpen nem mer beülni, elmenni sehova vagy hozza még a nyárias hozzáállást és tisztességesen megfázik.  A legtöbb helyen még zöld minden, de Szegeden például már hetekkel korábban is hullottak a fákról a megsárgult levelek. Itt Sopronban a Lővérek most lesz a legszebb. Tudom, nem fogom megcáfolni magam és akkor is maradok az a nyárias party párti szabadidő- romantikus mint aki voltam, de tényleg gyönyörű tud lenni ez a rozsdavörös, barna hegyben álló, mindenütt kacéran a széllel szaladgáló lehullott sokaság. 

Most, hogy az egymás felmenőinek nem kellőképpen visszafogott dicsérete megszűnt kívül, csak a kutya halk szuszogása és a gép állandó sípolása tölti fel a szoba csöndjét. A ventilátor beteg már egyre-másra fogja magát és egyszerűen áramtalanítja a rendszert az automatika ,ahogy túlmelegszik. A kutya meg itt alszik mellettem és hihetetlennek tűnik, hogy az első olyan bekapcsoláskor amikor már ő is jelen volt, az induló laptop hangjától úgy megijedt hogy elbújt az ágy alá. 

Most voltunk állatorvosnál és nyolc és fél kiló! Legyen a legnagyobb hím az alomból, ezek voltak a paraméterek. Így lett Yoda a miénk, a neve az övé és a tenyeremben elfért akkora volt. Most nyolc és fél kiló és hátralép tőle az állatorvos. Nem azért, félreértés ne essék nem tekintek rá nagy kutyaként vagy hasonlóként. Pont optimális kis jószágról van szó, ami pont akkora, hogy ha még felszedne úgy tíz kilót lehetne kutya méretű. A kis kutyában ott bujkál az állandó kisebbségi komplexus és a szintén állandó kompenzálás utáni vágy így és ebből kifolyólag eljutottam addig a pontig hogy már nem bánom, hogy nem lesz akkora mint egy normál német juhász méretű kutya, hiszen tud olyan vérmes lenni, hogy hátralép tőle az állatorvos. 

Régebben nem tettem különbséget emlék és emlék között a létrejövetel szempontjából. Nagyon sokféle képpen osztályoztam, rendszereztem, elemeztem őket de arra nem emlékszem hogy vizsgáltam volna őket úgy, ahogy most.

Egy időben ha úgy éreztem, hogy "ez igen, erre biztos hogy emlékezni fogok" akkor elmentettem magamban egy kezdőpontot és az intervallum addig tartott amíg magamban meg tudtam azt őrizni, képekkel, hangokkal, érzésekkel, szagokkal. Egy pillanatra szeretnék kitérni a szagokra. Lehet hogy nem is illik ide igazán és csak azért böktem ide, hogy reflektálhassak, de végre elértem odáig, hogy a tavaly születésnapomra kapott könyveknek neki tudjak állni. Orwell-től a Légszomj címá könyvet kezdtem el olvasni és zseniálisnak tartom azt ahogy és amilyen módon viszonyul az emlékekhez. Persze ez a karakter szempontjából történik, de valahol mindig ott bújik a háttérben az, ahogy ő maga látja a világot(az író!).( Az 1984 okozta sokk miatt is nehezen álltam neki és így két könyv is elé nyomakodott a sorban, ilyen például az Oláh Gábor írta Gumikötél vagy Asimov-tól az Alapítvány.) Számomra, a mai napig hihetetlen érzés az, hogy egy szag vagy íz milyen könnyedén képes előhozni képeket a múltamból. Ezeknek az összhatása pedig, mint egy reklám vagy egy olvasott médium tépett szélén létrejövő furcsa betűkombináció. A kókusz illata például a fene tudja miért, de egyből a karácsonyt juttatja eszembe, a Duna kavics pedig az első kis darabka elrágása után azonnal a Balaton partra repít, a Long Island koktél szintén egy rejtett badacsonyi emlékkép maradványai. 

Most már a reprodukálás, a hasonló érzés létrejövetelének esélyét próbálom meghatározni, ha jön az idézőjeles, "ez igen, erre biztos hogy emlékezni fogok". Itt megy a dolog két irányba. Egy darabig azt hittem, hogy levesz az értékéből ha a százalék magas és felértékelődik a jelen pillanat (intervallum), ha olyan részekből tevődik össze, aminek újra létrejövetelére alacsony százalékú lehetőséget látok

Egyik barátom azt mondta, egy 'hazaérkezés alkalmával, hogy úgy várt minket mintha karácsony lenne. Persze túlzó volt, metaforikus értelmezésű, de nagyon jól esett. Ez másfél hónapja történt, azóta érlelődik bennem maga a gondolat, hogy milyen valamit így várni. Felkészülni rá, valamire ideiglenesen pótolni valaminek a hiányát, mert a várakozás űrt hoz létre előtte és utána is. Ezt még nem tudtam megmagyarázni, mármint az esemény előtti részt,de nagyon hasonló ahhoz, mint amikor az esemény véget ér és jön a céltalan semmiség, az a boldog-boldogtalan révedezés amikor az ember csak vigyorog magában és enyhe szomorkodással alaphangon teng leng a világban. A várakozás izgalma persze megszínezi és ez biztos, hogy komoly különbséget jelent, de szerintem mégis nagyon hasonló a kettő egymáshoz. 

folyt. köv.

Valahol, pont ott nyugszik. Ez az állapot viszonylagos kényelemről árulkodik, de most hogy eltűnőben van mozgalmassá válik a felhőtlenné sötétülő keresztmetszet. Csak egy horizontális fekvésen pontozott  domborulat rajzolja újra magát felvéve éjszakai ruháját, míg a változatlan változó, a pont amihez képest a szem minden mást közelinek vél, a vertikális vonal végtelenjébe veszik. 

Az óriás bogarakkal teletűzdelt ,megannyi fekete felületre fektetett fehér, de átlátszó lapokra ragadt fénylő pont keresztezi hirtelen láthatatlan vonalaival ezt a kódolatlan végtelenséget. A ráhangolódás nyomán könny szökik a szemembe és a suhanás a part vonalán fokozatosan felgyorsul valami eszeveszett tempóba, mint egy menekülés féle képpen. Önkéntelen reakció ez, ha betorzul és összegyűrődik nem úgy látható a kép, mint előtte. Ha megfakul sem olyan, nem úgy színes mint volt hiába csal elő mosolyt. De egy próbát megér a lassítás, egy jó korty az ijedtségre. 

Idővel erejét veszíti a révedező, a napok óta elő-előbújó energia lassan de biztosan a mélybe száll. Felismerni véli azt, ami miatt olyan nehéz újra és újra leülni a penna mellé. Ha még csak az lenne! Ez a jelen már kiszolgálja a gondolatokat, kiszolgáltatja és a hihetetlen gyors levésés áldozatává teszi őket. Nincs az íróasztal mellett három-négy összegyűrt lap, nincsenek gondosan felépített bekezdések. (vesszőhibák nélkül) Nincs íróasztal sem...

A tömegmunka csak az érzés mibenlétét fedi fel néha, de a módszer ismétlődik. A korszakok váltakoztak, de ahogy teltek egyre biztosabban közeledett a vágyott felismerés, az hogy biztos pontokhoz képest változik a táj és az idő érintetlenül hagyja azt, amit a vonalzó mellé lecövekeltünk. 

A most már a fűben fekvő felismerve a klisét vigyorogva hempergőzik meg az iménti, suhanása keltette átvitt értelmű porviharban és a lengő fekete fehér világ átlátszó fűszálait egy fél gondolattal kékre festi. Ekkor az egymás pályáját keresztező Holdak a világ mindkét oldalán elkezdik lassú útjukat felfelé, hogy a horizonton majd ha találkoznak az egész átkozott mindenséget beszippantsa a kapu, az ébredésé. 

Behunyorítja a képet, de torz még ez azért becsukja a szemét.Néhány pillanatnyi adás-vételi hatásszünet után újra neki ugrik és megpróbálja beazonosítani a helyiséget. Sikerrel jár és itthon van. Lassú mozdulatokkal adja tudtára a  szomszéd párnán épp a nyakörvén vakaródó kutyának, ideje elindulnia valamerre mert felé fogja lerúgni a paplant, az meg mintha értené úgy kepeszt egy akrobatikus mozdulat kíséretében a föld felé.

Leégett vállán a bőr húzódik össze ahogy teste leírja a száznyolcvan fokot és az ágy mellett fekvőtámaszban érkezik. Egy színész-producer gyerek jut eszébe mindig mikor ezt csinálja. Senki nem ismeri, bár ez túlzás de több kitartás kell hozzá, mintsem hogy egy átlag ember végignézze belőle mint a három évadot. Ő pedig a könyvet is elolvasná. E alkotás a mai világ jelenének óriásaihoz képest csak egy apró szösszenet viszont tele olyan kis dolgokkal, amibe ritkán fut bele az ember. Arra gondol hirtelen, hogy jó volna ha valaki ugyanúgy érezné mint ő. Aztán a következő pillanatban már a filmbéli ismétlésekből adódó otthonosság, nyugalom kerül a középpontba. Mikor a buddhista srác beesik az ablakon vagy éppen belóg a bejárati ajtón és egy számára tök idegen csaj mászik át a nappalin az ő ruhájában. "Heló, felkaptam egy pólód és beköltöztem a szobádba."

Elhessegeti a képet, a színészcsajjal együtt szertefoszlik a kis filmillúzió. Ez a pár másodperc elég volt ahhoz, hogy  rászánja magát arra a karcsú harminc fekvőre amit reggelente szokott bepróbálni, csak úgy a mihez tartás végett. "Csináld már, az igazi karokat sosem a hangyák hordják össze..."

aztán egy régi, talán megfelelő már az idejét múlt jelző is, de az biztos hogy aktualitását tekintve a karakter szemszögéből biztosan a jelen képébe igazodó Ivy szám hangzik fel a telefon ébresztőjéből. "there's a place I dream about where the sun never goes out..'

Messziről hörög, itt zörög, a palán kopog és csörög és reszket az üveg hol e zaj éri, mert itt van, a vihar ideérzi, jöttének ideje van. 

Eltolja maga előtt a lehullótól már tiszta tömeget, ott rohan, itt érzem, ott szakad itt pedig nagy sóhajjal készül fel, kitárja felé nyújtja karjait a természet. 

Hűvösre jár, a teraszon ott kopog lent pedig még csak rányomta csöndes,néma bélyegét a tájra, mindjárt, velőmben érzem hogy rászakad az ég a Földre. 

Új bőrbe bújt a világ, kicsi, zárt és szögletes keretbe. Ez most az új ruhája, ebben tetszeleg s most hogy a tükör előtt állva visszanéz magára szomorúvá válik. Az ablak mellé lépne és felkönyökölhetne a párkányra. Láthatná a sötétet, a narancsszín utcát-ott szaladnak, ott bújkálnak!- a nem hallható mély, mord zajok mik elvezetnek oda hol nehéz vasak dübörögnek. Csaló neszek, ide gyertek! Ne vigyétek messze keretbe zárt képzetem! Szomorú lesz tőle és elodázott és bátortalan és szelíd minden ha a lenyugvó fényben szerelvényeket látok lebukni a horizonton,pöttöm panelcsillagok közé. Ne szállj felém, fölém ne hajolj te sem te zúgó, láthatatlan rettenet! Te fém szárnyakkal csapkodó, te legekben a semmibe meredő szemekkel terjedő kivehetetlen, te álnok...Megfosztottam magamtól az álmot s ti elvesztek,elvisztek, elodáztok engem addig míg jön értem a reggel és a nappallal vállvetve csücsörítenek éles, fényes zajokat fülembe. De torz ez a kép, nem is fér a fejembe.

 Szeretném, ha nem változna az értéke és kitehetném úgy a falamra, hogy egy lépcső lehessen és a lábam alá csúszva ajtó legyen amin átléphetek. Szeretném, hogy az ami most műanyag keretbe van zárva és vékony kivetítőn lévő apró pontokként, miből összeáll s mit egy unott elektronágyú lő a felszín alá, úgy létezne és szeretném, hogy az enyém legyen és a lengő nádason túl soha hosszabb időre, mint a nosztalgia megengedhetné ne lehessen a birtokomban ilyen csodálatosság.

csak,hogy ne fakuljon meg soha

(ide még jött volna egy fotó, de képtelem voltam méretre "illeszteni" -szabni ,így erről mindannyian lemaradtunk)

kósza molyok esőcseppekre fekszenek az üvegen, közben lámpafényre borulnak, s a csillagok kilógnak a poros szárnyak alól. Nem látnak be, csak zuhannak a kemény, átlátszó semmiben, de kit zavar ez ilyen boldog vakságban?

Körülölelő szárnyalás, éjszakai fényű végtelen hosszú nyár zuhatag. Mihez lehetne hasonlítani valamit, ami magában hordozza a tökéletlenséget fémjelezve azt a kerek egészt amit minden épeszűnek nem mondható romantikus? 

Megromlott ez a szó, rohadt közepén, héján zölden fityeg az a sok milliárd élő, nem oda illő élő gomba és moha vagy zuzmó, ami életre kelt a hűtőben.  Bár soha ne csukta volna oda az idő vagy a sors vagy ez az irányított valami. ...romantika, az az aspektus amin kinyitotta a szemem nem is azonos az irodalmi definícióval

sokkal egyszerűbb, defenzíven, egyes szám harmadik személyben írni

 ...s visszaint e bús világ, e lehetetlen tér felől mert nem és nem bírnám soha azt ami nincs, vagy az elképzelhetetlen erőt. Nem szeretem a tervezetlen utat, a végeláthatatlan kort vagy az éber rémálmokat, csak azt mi valós és a földről én taszítom a magasba, a valótlanba irányított, általam teremtett lehetetlenségbe. Terhelje szívemre s én számra veszem, ha valaki hát én megteszem és bevallom földhözragadt rajtam kívül minden, de csak ha a világom az én képzetem.

 Azt hiszem elfordultak tőlem a szavak, pedig a betűk még megvannak. Itt-ott, egy vagy kettő még le van vésve valahol a jobban összerakott szavak közül, de elfojtja a gépet ez az új-fajta űr. Bele-belevesznek múzsás elektronjaim és szétszélednek a betölthetetlenben, ilyen ez a testben, így van ez a szerelemben. 

 Futnak szőnek körbefolynak azt hiszem most elosonnék más vidékre 

Inkább holtan lásson újra vonat útra keltek s becsúsztak az ég alá 

az alatt a Föld alatt elbújt világ fekete fényénél rajzok mellett suhannánk

Bátortalan érzés volt csak széttépi már az a kutya azt a játékot azt a lerágott csontot 

Azok az apró fogak milyen könnyen törnek a fejjel is csak ez a baj soha be nem nőne...

 Lehet e túlterhelt az a rendszer ami még nem tapasztalt komoly kihívást?

Tapasztalt. <hm> A rendszer nem tapasztal, hanem ment. Azt szeretném ,hogy végteleníthető legyen az adatbázis. A megfeleltetések tárháza legyen korlátlan és az eszközök kihasználtsága és egyúttal a kihasználhatósága legyen pont a rendszer szempontjából optimális. <azt hiszem erről írtam már> 

A második rész egyébként az elhatározás, az idő megfelelő beosztása és az az akarat amivel végig lehet vinni a kitűzött célt. Fontos a megfelelő probléma felismerése, ha van probléma. Kizártnak tartom, hogy nincs. Mindenki küzd valamivel, mindenkinek megvan a maga keresztje. <bár, itt mintha nem lenne megfelelő a kereszt szó>

A folyamatos, konstans fokozatú motiváció állandó fenntartása a lényeg. <mert van aki nem tud csak úgy a levegőbe gürizni> Mert senki sem tud cél nélkül célhoz érni.

 A gondolatok csak úgy cikáznak, töltés nélkül. Vagy anélkül nem is lehetséges? Egyre többször látom magam, amint lekapom koponyámról a hámot a földre dobom és a korlátok nélküli öntudat várának ormát meglékelem. Egyszer valahol azt olvastam oda benézve lát az ember tisztán, de akkor mi ez a káosz idebent?!

Egymást követik és arra gondol magában, hogy én vagyok a gyeplő. Mindegy mi csak korlát legyen, lehet rossz de kötött és talán így jó. Ha én vagyok hajszolhatnám, de önmagam csikósaként nem lennék őszintén kegyetlen? Önismeret, önismeret,önismeret...

Aztán csak ül a test és nyitott térről álmodik. Magas, hegyi levegőről mert nyitva minden, úgyszólván a kévén túlról dobog csak az agy Hannibál legyek ha érteném, miért nem túrok, ugrok kézfejemmel fejest ebbe a tátongó maszlagba.