csöndablak

Itt pattan egy ott tova szusszan egy másik. A felvágott rongybaba ijedten tüzemtől messze mászik. Üres fejébe a szalmaszálak visszakúsznak, lángos kis tűz démonok ruhácskáján ólmot fonnak. Fekete pöszméte poszméh forma kormos csíkot húz az ég felé, kis világom meghúzom magam, öreg kezem a lángok fölött hagyom, ha kint szakad.

Bádogtetőn fut most pár csepp, szalmabábú ázik most ott, ahol a vaskakas kinevetett. Ólom csipkés körmönfont szíj lett belőle, levágtuk mert bábúnk tartósan űzi el tőlünk a Napot, ha csinos kis tengeri belét kakasbőr tartja.

Ott kuporgunk most az apró tűz mellett ketten. Lassan ott tartunk, hogy tőlünk idelent már mindent elvettek. De nevetés és mosoly jár minden kipattant parázsban annak, aki a nemesi katlan alatt a lélek gyönyörét tartja magasban, mit a karma, karja akar, de el nem vehet.

Keleten elmosta a víz a felhőket, nálunk a port, a hideget. Holnap talán sütni is fog, holnap talán lesz nyár újból.

Akik azt mondják csendes telünk volt, süketek. Nem hallották a fagytól ropogó ágakat, a rideg járdán reccsenő merev csontokat, a jégen koppanó fagyott madarak becsapódását.

Akik, amik elhullottak mind ellen próbáltak állni valaminek. Egyéni szinten sikertelenül, en block nézve nem hiába. A ma előbújt sugarak a holttesteket, tárgyakat felolvasztották, s azok bűzlő hullaszag helyett valami mámorító illattal töltötték be az utcák levegőjét.

Ugye, ti is éreztétek.

Tudom, hogy éreztétek, hisz írtátok. Szerelem száll a fák lombja felett és napfény járja át a szívetek újra. Igazatok van, nektek nem is kell több.

De facto: jövő héten lehűlés jön.

 Ha egyszer visszatérek sem leszek már az aki egyszer elindult. Ha visszaléptek sem hisznek majd nektek még egyszer, ha egyszer hazudtatok bőrötökbe issza magát szavatok, mert minden mit mondtatok, minden szándék vagy mozzanat az mind ti vagytok. 

Ha egyszer úgy lesz, de ne legyen úgy, nem hiszek többé a változásban, hiszen nincs többé múlt csak jelen. Ez a változatlan időkép tartja frissen a fejem. Tartotta azt hiszem, most váltok feljebb, mert karókat szúrt le a srác és jelezte vele a visszatérést. De nincs többé visszatérés, s ha mégis a dobogó húscafat a kávéscsésze mellől majd exoduszom lesz, távozásom óvó kezeitek közül.

Van honnan, de nincs hova, *meghajlik*,de amit most nem találok, az nem volt soha. 

Elontott városok romjain megtelepszik a hús-virág. Füsttől szabdalt ég alatt a halál, felett a madár, ő felettük most a pokol jár táncot. Elhullnak aztán, ők mind e díszes társaság kiktől hangos volt e föld, e nagy világ! Mert legyőzetik az, aki más hasznáért felel és hamis indokon, e javakon átlátszó hasznot vált.

Elpusztultak, sivatagok lettek. Hol zöld volt minden, most romokon nő a vad virág és gázt fúj rám, mérgező levegővel bünteti ősapám.

De még itt vagyunk páran, kevesen hiszünk még benne, hogy egyszer majd ha túlmutat sorsunk e világon a haragból béke lehetne. Hogy e természetet a föld elnyelné örökre és elvek útján ne vezessen testvért testvér a testvér ellen.

Ha megtöröm a hallgatást, a napfény szökik be a víz alá. Ha csöndben úszom az árral, a jég marad, csak a jég marad. Az az irdatlan hideg bekötő út a két véglet közötti szamszárában, olyan mint egy sarki motel magányos éjszakája. Mert tovább kell menni, még ha a fény fel is töri a jeget, az utak az után sem lesznek jobbak, se szebbek de jobb a színen azt hiszem, mint a hideg mélyben.

Engedj el mindig egy picit belőle vagy inkább engedd el egészen! A mindennapokban már az érvek sem értenek az észhez. Elengedted teljesen, az ötletek lábat lógatnak és látod már, Ő újra, megint és még mindig itt van.

A rohanás a szellem hátán ült ő pedig a vállamon. Egész testem borsódzott, ők voltak a rémálma. Velem hálnak még néha, ha felpörgött a rotor s közben a testet láthatatlan szíjak kötik a pihenéshez, a hangárhoz.

Átlátszó démon ő, sokszor káoszom sem segíthet. A rohanás sokszor vele van, de kevés hozzá hogy egyedül okozza a bajt. Ez csak valótlan állítás lenne, ha nem látnám hogy visszanéz rám a sötétből. Valótlan lenne ha nem hinném, hogy én a cinikus, a hitetlen Tamás most egy álombéli dolgot érzek, aminek a nappali fény sem szab határt.

A szimbolikus most hasra fekszik és tarkójára teszi a kezét. A normatív akaratnak meghajolva a stressznek átadja a lelkét és az arc mögé öntött ital befolyása alatt úgy tesz, mintha hanyatt fekve a gondok (arra a pár percre) nem is léteznének.

Mondd, miért tud az ember sokkal kevesebbet elmondani arról, amikor jól érzi magát, vagy egyenesen boldog, mint arról, amikor szomorú és szerencsétlen?

Bodor Pál

Függönyön túl tág a világ
Ablakon néz, színpadon áll
Valót tesz, szerepet játszik
Igazat mond, hamist állít.

Pulpitusnál szűk a világ
Puskát keres, smasszer őrt áll
Valós vagy valótlan - mindegy
Ez tény, itt vélemény nincsen.

Szerelemben van a világ
Ő is, én is szabad madár
Nincsen fészkünk, se korlátunk
Fekete sereg, portyázunk.
 

Kérdőjelek ugrálnak a tanterem sarkaiban,
Kérdőjelek sétálnak át a kopár parkon,
Kérdőjelek húzzák a gázt a motoron,
Kérdőjelek indexelnek minden kanyarban.

Űrbe' kering a nyelv,
Űrbe ér minden falat a nyelőcsőből,
Űrbe ürít a test, mindegy, hogy folyik vagy szilárd,
Űrbe élvez, mindegy, hogy lankadt vagy áll.

Irreális tervet sző, legyen szó máról, holnapról,
Irreális tervet sző, ami a pénztárcát illeti,
Irreális tervet sző a barátnő barátnőjéről,
Irreális tervet sző a maradandóságról.

Közben ütemesen mozgatja lábait,
Rossz helyre teszi az ekézetet,
Összekeveri a dátumokat,
Félreérti a helyzeteket,
Elhiszi a hazugságot.

Tudom, hogy beszéltünk emlékszem rá. Beleégett és ott maradt a retinán. Aztán pislogtam párat és tovantűntél és hirtelen ébren lettem, azt hiszem a postás csengetett vagy a telefon ébresztett éppen. 

Sűrű karikákban hull a hó és narancsszín alapra sötét mintákat fest a közvilág. Visszatérek egy pillanatra, aztán felébredek újból hogy soha se láss. Rémálmot takar a kép, az emléket közben elfújta a szél. Csak hó maradt és hideg és tél. 

Virágba borult azóta, káosz járt a pagonyban és sorba rendezte a tűleveleket. Bár a hűs lombok alatt szereti a hideget, de ébren tart és ha elcsúsznék magamtól alva is beszélget velem. 

A széttaposott úton,fagyott havas hátán csillog valami rideg fény. De ja vou -azt mondja- és megcsúszik egy talpon, hogy a vessző az idővonalon jól a földbe szúrva maradjon. Az örökre címezte meg és elengedtem az egyiket, magunkat gyógyítjuk s bár a kiesés csak annyi, hogy nem nézünk oda de a seb, a heg a tetovált ion már a sejtbe van írva. 

 ...és mégis kisütött a Nap és tavasz sétált be a télbe. Azt hiszed, hogy rendszerellenes, de ez a meleg több mint kellemes. Nem űzzük el soha tőlünk, a belőlünk kihúnyót, a szépet a jót a veszélytelen igazságot, hogy amíg itt vagyunk lehet tél, hideg és fagy is, a Nap az mindig kisüthet újra.

Te, amúgy mivel foglalkozol? Hát, tanulok. Na, jó, de azon kívül? Festő és gasztronómus vagyok. Mi? Ne már! Én ezt nem is tudtam. Nyugi, eddig én sem, előttem is csak most kezd kiviláglani.

"Mert előjön a kék sötétből biztos hogy előjön ,minden szörnyek legrosszabbja ha én vagyok a köbön. "

Az éjszakai lénynek kinyitom az ablakot, elrohan aztán messzire s ha bealkonyul visszafészkeli magát a fejembe. Nem is lenne vele baj, hisz ha alszunk gyerekded álmunk megszeledít minden valótlan árnyat, de ilyen karmokkal forgolódni?

Ő ha messzire szalad, közben vért köp pofájából. Végtelen pusztaság vadásza, lakatlan vidékek egyetlen lakója, klisés idegene ő. Gusztustalan hajlamával, ha gyilkol csak akkor jön elő de mint jó kutya az elejtett vadat az ember halántékánál az elme küszöbén hagyja.

S ha becsuktam az ablakot és őt beengedtem, kiráz a hideg mert már érzem hogy mit tett, hogy mit felejtett félig megrágva álom és valóság között. Hogy mit kell megint emésztenem, hogy kivel kell újra összevesznem, kit kell látnom megint, kit már sokszor elfeledtem újra eltemetnem idelent.

Azt mondják, hogy a föld beszél és idővel mindig kifordulnak a csontok. Azt is mondják, hogy a csontváz a szekrényben okozza általában a legtöbb gondot. Én már úgy vagyok vele, hogy előbb utóbb csak elfogy a megrágott hús, csak ez a félbenhagyott dög-ös múlt ne lenne ennyire ironikus.

Néha még, nagyon messziről ha már azt hinném hogy elnyelte a homok, a hó hátán hozza el a hangját a szél hozzám. Messze volt az, az az igazság. De belebonyolódni nem merek elmúlt dolgok árnya kísért minden hasonlóan vakolt fal alatt,ha a kihalt házakat lesem. Több rétegen át látszik olykor, de én megteszem, vagy is tudom hogy kellene. Mindig tudja az ember, hogy mit kellene tennie, érzi hogy mi lenne a helyes, de valahogy mindig más helyes útra terel a szív.

Megkergült kutya rohan az éjszakában. Ólját elhagyva, a nyugodt álmok kapuját keresi, de üldözik. Manapság a mindennapok olyanok mint azok, amik elmúltak. Véres köpet a csapban, fájdalmas ütleg egy időkön átívelő féregjáratból ami koponyából koponyába vezet. A tudat alatt az ilyen leszámolások sosem mennek végbe teljesen, csak félig vernek agyon. Pedig azt hittem, hogy az a két és fél köbdeci az csak az enyém és senki másé...

Átkozott eb, vonyítva a Holdat, de nem farkas. Fáradt szellem, óriás jellem, de nem él már. Behálózza a világot, úgy rángatja ahogy tetszik, de nem húsevő. Nincs okunk félni, páratlan a perc ha, óraműbe zárt apró valóságokból vagyok.

"végre értem a földön járást ne nézz hanem változz sárrá és olvadjunk egymásba inkább tetszik a mintád..."

majom a ketrecben

Nézd neki nincsen lába! Azt hiszed, csak kitalálta? Pedig látszik rajta, hogy fáradt. Életunt vidámságot szül minden második hazug szava. De lehet, hogy felkötötte! Magától várta a választ, a szűnni nem akaró megoldásból sugallta a világnak, hogy ő beteg! Higgyétek el neki, hogy az a mosoly, az hitelt sem érdemel hiszen ezt akarja. Ő mindig ezt akarja, pedig nem is szól, nem is szól sosem, de emellett azt hiszem, azt hiszed és mindannyian azt hisszük, hogy minden szava hazugság. Sajnálom, úgy sajnálom őt pedig nem én vágtam le a lábát! Sőt, nem is én kötöttem fel a hátára, hogy úgy tűnjön... nem is vállaltam közösséget az ötletben, a teremtésben ahol egy új ember született, egy szerep egy karakterbe zárt valós személy. De segítenék, úgy segítenék esküszöm neked hogy segítenék rajta, De mit tehetnék érte, dagály minden szavam felé amit parttól távolba húz saját sodra.

De akkor mit tehetnénk érte? Eljátssza hogy boldog pedig hátrakötötte a lábát, s aki léptében a nyomban jár látja a csalást. Pedig annyira okos és még szavát se hallani! Mi az igazság? Ő tudja? Tudhatja még?

A test mozdulatlan ól, belőle a lélek a Holdat ugatja. Nyugodt, tiszta éjen a nyári eget, rajta a változást, a bizonytalant tartja távol hangjával. Bár tehetné.

A város fölött a csillagok körpályán mozognak. Apró pontjaik lyukat égetnek a közvilágítás álnok fátyolán, s belőle kiutat sejtetnek.

Nyári ég alatt mozdulatlan ól, s belőle a lélek futásnak ered. A Hold felé, az ég alá a világ vége felé.

bambán bámul a várnap délutánba. az ablak mellett ül, a radiátor forró, kinn lucskos köd izgatja az utcákat. mellkasának bal fele nehéz, egyre csak húzza testét bele a fotelbe. miért van ez? – kérdi

hát, tudod, azért, mert szívedben lyuk tátong, ahogy a macska testén is, melyet szemed láttára tépett szét a vonat. porhüvelye a talpfák közt vérbe fagyva nyugszik, s bár épen maradt feje még kérdőn néz a peronon sétálókra ő, ahogy te is, már jobb létre szenderült. – feleli

aha, értem. szóval akkor én már csak egy test vagyok itt, s amit érzek az mind csak fizikai megpróbáltatás, lelkiekben már feloldoztattam? – kérdi újból

valahogy úgy. lehet az esős, párás idő vagy a túl sok szesz műveli veled, de minekután szíved már csak szivacs, így az minden folyékony halmazállapotú valamit képes magába szívni, ezért érezheted ilyen ólmosnak. –feleli újból

 Sátán4ismét3kelendő1lesz2 értem5

A mennyország parcelláit kiadták a pokolnak, menekülünk oda hogy tudjuk van még valahol egy pont, ahol a meghasadt ég alatt is ember az ember. Szenvedésből értünk, játszunk a tűzzel. Szeretjük érezni hogy élünk, lezuhanunk újra, szabad akaratból vérzünk. Karba véve a másik szívét, ha nem dobog már az ismert világ végéig vinnénk, de jajj annak akinek újra szárba szökken a szívében a kanóctövis, szétégeti belül ami voltunk, elporlasztja a menekvést.