csöndablak

Messziről jönnek a szavak, ennél messzebbről nem is jöhetnének. Egy villamos fekszik a sínpálya mellett, összetört valójában emlékeztet még valamire az előző világból. Az ég füstkoszorúi között néhol átjárja a horizont derekát egy-egy mennyei vaku, ilyenkor csoportkép készül az emberiség nagy alakjairól, lerombolt díszlettel a háttérben. A domb alján egy szobor szélén megül egy mozdulatlan papírfecni. Ijedt szavak szerteszét szabdalva az oldalakon szétfolyt nyomtatott betűkből mintázott valóság a kitörni készülő apokalipszis utolsó fordulópontjáról tudósít. A háború katalógusa, a gyötrelem és a nevetséges valóság kontrasztjában megváltható a jegy a túlvilág felé: Vegye meg ön is, gyors és fájdalommentes! A csomagra csoportos bónusz is váltható!

A lángnyelvek hullámait lassan alámossa a fáradtság. Mélyebb indokot keresek, egy golfütőt vagy egy szöggel kivert fadarabot. Aztán idő után elég lenne egy távcsöves puska is, de mit érnék el vele? Idő után magamat venném célba, ha gyakran adnám országomat egy-egy kívánságért, nem igaz?! Ezért mondják, hogy akarni kell először, kitartani másodszor, aztán jól beosztani és végül a sok szívás közepette magadnak bebizonyítani hogy az elvesztegetett idő megérte és így ilyen szemmel nézve a dolgokat már nem is ment kárba, hiszen megtérült.

De azért dühös vagyok.

Valahol nagyon távol egy supernova csillan meg egy kislány íriszén. Valahol még messzebb, ha körbeértünk magam mögött állok és kezem a vállamra teszem. Megveregetem, hiszen elkezdtem és ahogy ismerjük egymást, mert már azért alakul kettőnk között a baráti viszony, úgy hiszem elindultunk, s ha lassan is, de haladunk felfelé azon az úton.

Aztán egyikünk majd belefeledkezik a napfogyatkozásba megvakul. A másik vezeti és így a kettőből lassanként egy lesz. Így leszek egész.

 Bealkonyul a víz felett. Aztán kiborul. Az asztal lapjára ömlik és átáztatja a terítőt. 

Megvalósul egy álom, mert a koszorú négy gyertyája közül az egyik lángra gyúl és nedves kanócával szellemfényt költöztet az abrosz redői közé. 

Néma füstcsíkot fúj és karikát. Jó érzésű érintést hagy a másik bőrén, finom harapásnyomot. 

Bizonytalanság van levegőben, egy dallamtól megremegnek a függönyök. 

Már édes a citrom íze is,közben a teagőz fáradtan bukik alá a kis éjjeliszekrényen és szétoszlatja magát. A nyugalom határmezsgyéjén az összeolvadás formálja újra a békét. 

Egy közeli pillanat messzire szalad aztán felsóhajt a hajnal. A felhők görcsberándulnak és az ég pilácsait elnyeli a nappali világ visszautasíthatatlan tekintete. 

A fekete nem fehér, a fehér pedig nem tiszta. Apró, gyönyörű foltok szánkáznak le a félbehagyott jegyzet gyomdafestéket nem tűrő szamárfülén. 

Olyan érzést hagyott maga után, a folyamat ami régen járt már itt, ami megkérdőjelezi és renddé teszi a halomba dobált ruhák pedantériáját. 

A káosz járt itt és miután elment élére hajtott ruhákat hagyott maga után. 

Tóth Árpád

Magam vagyok. Nagyon.
Kicsordul a könnyem. Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Farigcsálok lomhán egy dalon.
Vézna, szánalmas figura, én. Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.

Korán reggel mit is csinál az ember? Kávét iszik, teát és van aki cigizik. Valaki az erkélyen állva gondolja, hogy majd holnap jobb lesz talán és persze van olyan is aki nem tesz semmit csak fekszik a hátán. Időmértékes sorokkal szenvedtem ma reggel, kicsit visszaüt majd néha, de igyekszem nem bekeverni valami szánalmas reppel azt ami szokásos: a színtelen szagtalan jókedvűt és a borongós unalmast ötvöző énképet.

Ígértem valami olyat, hogy ígérni fogok valamit a január felé. Nem vonyítom a Holdat, úgysem érné el szavam így inkább valami őszintébbet, szerényebbet próbálok. S itt haza is vágtam, kiesett a rigmus a tekervényeimből. Nem farigcsálok többet versen, nem erőltetem többé ami nem megy és nem keresek jobbára megoldhatatlan rejtélyeket időm múlattatására. (és itt elkezdeném) Azzal foglalkozom majd amivel kell és amivel megéri, a profitot majd meghozza az idő, akármiben is mérik a bevételem, boldogságom felbecsülhetetlen tárát majd jövő ilyenkor, ha addig élek a világ elé rendelem. Botor dolog, de addigra már azt is levetkőzöm, ezt a feltűnési viszketegséget, pukkasztást és kötekedést a föld alá temetem, mert nem kell az amit másban elítélek, mért lássak szálkát ha gerendámtól már ágyamban sem férek?! A kétértelmű soroktól kihajtott jégvirágos ablakomon a pír és olvadó szirmokban mérem erelyét, amit rámhárít ha már kiolvadt teljesen...Kitartást és több akarást, egyenest nem egérutat vagy gyorsabb 'shotcut'-t szeretnék, s ha a második megvalósul, valósuljon meg általa mind!

Közös nevezőre ellenséggel minden időben, fáradt pillák megrögzött nevettetője akkor is ha már nincs több türelem. Ébren tartó fénylő láng, takarékon is izzó örökmécs egy visszafogott éjszakai pilács. S hogy soha ne tudja meg senki, hová tart a lelkem, megrögzött pontokat hagyok csak itt,  fehér lapos csillagtérképemen.

" Beült a nyúl és uzsgyi a csóró teknős meg csak lesett " Amitől akármikor jókedvem lesz:) 

Lássuk csak, mi jut eszébe az embernek a szilveszterről? Mi is ez az ünnep igazán?

Rákerestem, de nem nagyon bukkant fel használható információ, ezért a szerző tollából vetítek valamit, valamit ami igaz.

Körülbelül az első 'év utolsó napi buli' amire emlékszem, az már nem családi körben történt. Régen lehetett, hiszen nem az alkohol vagy a nőtéma játszotta a főszerepet,amik szerintem minden normális hasonló időszakban megrendezett esemény főmotívumai közé szoktak tartozni, hanem a petárdázás. Ahogy a Simpson család ,családfője Homér is olvashatta egy e ünnepre szánt lőporoshordó oldalán, "Robbants ki te is egy darabot amerikából" ,úgy mi is átadtuk magunkat enneka  feledhetetlen és egyben érthetetlen élvezeti cikknek. Ki tud nagyobb marhaságot kitalálni, ki lehet kreatívabb, kié szól a nagyobbat? Mint már mondtam volt, elég régen lehetett, de már akkor is (!) baráti körben zajlott le.

A következő szilveszterek egyre változatosabbak voltak. Egyre többet engedhet meg magának az ember, ahogy idősödik így a tizenhetedik évvégén, előtérbe került az alkohol és az egybetűs (már említett) téma és természetesen maradt a baráti kör, mint változatlan változó az idő függvényében. Pezsgősüveggel egy szál alsógatyában rohangáltak emberek az utcán és csak mi emlékszünk, hogy kik voltak azok. Muffin csata hajnalban és egy négyszemélyes ágyon hatan alvás plusz két magyar vizsla. Ezer dolog történt, nem is tudnék emlékezni minden részletre, hiszen ez volt az a nap, amikor az ember tényleg azt csinálhat amit akar és senki sem fogja kinézni érte. Senki sem mondja, hogy ne tedd, inkább azt hogy igyál előtte valamit majd utána megbeszéljük.

Aztán felpörögtek az események és úgy tűnt, hogy a történet felfelé ível, hiszen az állandó recept kiegészült új hozzávalókkal, de komoly hiányt nem lehetett felfedezni a régi dolgokban sem. A következő szilveszter Szentendrén volt és jól telt. Semmiben nem volt hiány, de korlátok közé szorítottak minket. Ilyen dolog ez a popszakma, ha az ember házigazdája rendőr, éjfél, de legkésőbb fél egyre már senki ne legyen részeg!

Recept:

Alkohol: A statisztika szerint, az alkohol függvényében javul felfelé mind a fiatalok, mind a faitalság körébe tartozó még tanuló egyetemisták szociális élete, megnyilatkozása. Egy újságcikk szerint, a legfiatalabb alkoholistát az egyesült államokban csípték el, és a kislány nem volt több nyolc évesnél. A társadalmi devianciák között szerepel az alkohol nálunk, magyaroknál is hiszen már nem kell ahhoz egyetemistának lenni, hogy valaki a szabadságot az elfogyasztott szesz mennyiségében mérje. Nálunk a statisztikák szerint 12-14 éves korra tehető a masszívan ivók első korosztálya, rétege. Hogy mi változott meg a régi időkhöz képest? Már nem a depresszió itatja a fiatalokat vagy a problémák. Az fiatalság a cikk írója szerint sportból iszik. Ilyen tapasztalatokért, szerintem nem kell a szomszédba menni.

A másik fél is fontos, a nő kérdés. Férfi szemmel szembetűnő egy olyan házibuli, ahol nem szerepelteti magát a gyengébbik nem. Női szemmel nem láttam még, de annyi biztos, hogy a becsípett hölgyek is hasonlóan gondolkozhatnak egy "csajos buli" alatt, ha már nagyon unják egymás rinyálását és elkezdenek hasonlítani ránk. Egy tőről fakad a kettő, nem különbözünk annyira. Az a legjobb ha alacsony a kerítés és mindenki doppingol az ugrás előtt, egy házibuli alkalmával sokkal gyakoribbak a szép emlékek(és azok természetes, de újra elmesélhető, többször is kiszínezhető hiánya) Másrészről, ha az ember párja is a megjelentek között van, az méginkább zseniális körülmény ha hasonlóan jól megalapozott a jókedv és a vidámság is, ilyenkor születnek a legbetegebb, a gyerekek előtt majd erről hallgatunk és laposakat fogunk pislogni ha rákérdeznek egy-egy bizonyos, ominózus szilveszterre vagy annak szóban forgó részletére.

A recept utolsó hozzávalója, egy nagyon apró dolog. Úgy hívják társaság, s bár ebbe az előző "halmaz" beletartozik kiegészítés képpen kiírnám rá a nagyon közeli ismerős' kifejezést. Bővítsük tovább és jelenítsük meg a még közelebbi ismerőst és végül de legutolsó sorban a barát szót is fessük fel, a legbelsőbb kör várományosait akik nélkül az egész ünnep egy kalap szart nem ér. Ha már társaság, akkor baráti kör. Egész évben van lehetőségünk rá, hogy idegenek között mászkáljak, miért épp ezen a napon, amikor koccintunk és megígérjük hogy jövőre jók leszünk, miért pont egy ilyen jeles ünnepen( enyhe iróniával) lenne az ember fia idegen közegben? (költői)

Fontos lehet a hely is, de idővel az is elveszti a fontosságát. Az igazi bulik varázsa idővel kiüresedik nélkülük, nélküle. A barátnő és a barátok elsőrangúsága elhanyagolhatatlan tényező.

Ez volt minden ami eszembe jutott, mindenkinek kellemes szilvesztert . (és még mindig lógok az újévre szánt ígérettel)

Szádba rágtam jól elmondtam
Amit elmondani nem lehet
Azt gondoltam élvezed majd
Hogy a felvázolt esetek
Nem a te bőrödre mennek
Nem kell hogy beleengedd
Magad a fortyogó barnás zöldes lébe
És most meg azt mondják
Hogy bocs de mégis kéne

Ne sírjál ne is nedvezz
Ne nyúlj a régi sebhez
Ne vérezz ne izzadj
Ne köpködj hogy na most mit vagy
Úgy oda élj szárazon a test kis sziget
Maradj azon lelkecske tengerre
Néző szobába alszol máma

A sós pára a könnyű ködök
A felhőjáték a felhők mögött
Égi tenger tejszínputtók
A fémen harmat ha van egy kis apród
Azt a kólagépbe kéne dobni
Levet ereszt a lélek most mi
Itt a baj a földön vagyunk
Itt nem szégyen ha mindent hagyunk

Folyni a föld csak nyeli ha vér
Ha harmat mindegy neki itt minden
Megvolt tényleg igaz a
Lándzsahegyre rászúrt szivacs

Ugye elalszol ma drága
Ha nem is vígasztal senkise máma
Tudom menni fog nélkülem is
Tudom hogy tudod

Deftones-Passenger ft. Maynard of Tool

Teáscsészében forró felhő. Pára száll ha kilégzi. Kiül az erkélyre. Meg fog fagyni ha leszáll, de megteszi és él még. Az erkélyen száll a teagőz, a hátára veti magát az erkélyajtóból kiszabadult belső légtér melengető szelleme. Nem jön, a csatlakozás késik és a fülben csak Wayne Static énekel lágyan. Talán kaukázus szól, talán amorf ördögök talán mindegyik egy-egy szobában külön hangerőn áraszt andalító dallamot, míg ő nyugodtan rágyújt és kinyújtóztatja tagjait. Már harmadszor tette meg ugyanazt az utat, mint egy strázsa akinek az ajkára fagyott a cigaretta,de nem tudja levakarni az orrára fagyott takony és más nedvekből létrejött jégcsap fájdalmas jelenléte miatt. A szobából kiszólnak, hogy jöjjön be mert megfázik és ugyanmár tolja el azt a cigarettát, hisz elkészült a vizipipa. Huszonöt perc telt el és sehol egy lélek, a pánik ez idő alatt letörte a jégcsapot az orr alól és éppen Joe Brown dolgoz fel egy Britney Spiers számot együttesével konstatálva a szarból is lehet homokvárat csinálni. A füst finom felhőiből farkascsordák elevenednek a plafon alatt és szétkergetve az oxigén megmaradt bárányrengetegeit illúzóvá válva bújnak a körben kifeküdtek elméjébe. Háromnegyed órával a busz menetrend szerinti indulása után a sárga féreg befordul a városháza oldalában toporgó szétfagyott társaság elé, Winston McCall mézédes hangja kíséri a felszállót a mennyországot jelentő meleg tér belseje felé. Egymás hegyén hátán fekvő álmodozó húskupacok fekszenek a kanapék, fotelok lágy ölén vagy alatt és a füst karaokéja közben az angyalsereg kiktől a felülmúlhatatlan nóta dallamát feldolgozta a megfoghatatlan amorf semmi, most szörnyülködve tapasztalhatja: hörögve is nyújthat újat egy feldolgozott dallam. A végállomáson a passió véget érni látszik, már csak tíz perc séta és megérkezik. A füst lassan eloszlik, ki-ki a saját ágyában fekszik már és a csönd a mélaságban elárasztja a szobát.

A jégvirágos ablak alatt megállapodik egy csillag. Gyöngy formájú égi tünemény, felhős apró kristályvilágot zár magába Holdbéli szellemfénnyel ragyogva be az utcát. A közvilág messze volt már és a hóból is megártott a sok, az apró tündérfény most egy fekvő test felett ragyog. A hó csillogása nem veri fel az utca zajait, csak a fény van és a fekvő test a piros jégen.

...ezért ne add az anyjára,mert az apja sem látja a jólfaragott péklapáttól az erdőt" - szoktuk volt mondani, de most jelen pillanatban kiragadnám a lehetőséget mások kezéből és feltenném a kérdést:  -Hogy tetszik a megújult sablon és fejléc? 

Láthatólag megújultunk, de ez még mindig nem az új évre szóló ígéret/jókívánság amit ígértem,hogy írok majd ezért : 

Boldog Karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok minden kedves olvasónak!

"néma gyereknek karácsonyfát állítani, olyan mint ajándék lónak ha nézed a fogát, mert már minden szék lyukas számára, tehát ha addig fekszel amíg a takaród ér, akkor sem fér meg alatta két dudás egy csárdában és a végén te leszel két szék között, de tudom ám, hogy te nem leszel bajban sosem, hisz ha sok vasat tartasz a tűzbe a kohó mellett ép testben ép lélekkel lesz a kocka elvetve mikor ásó kapa nagyharang módján a sánta kutyánál is gyorsabban fogsz szaladni..."

A hajnal hátába törik egy székláb, ahogy az utolsó csata zajai is belevesznek az elhomályosulóba. Ez a megfoghatatlan tényező csukta be a könyet és lépett tovább, hogy végre álomra hajthassuk a fejünket. Nevezzük megnevezhetetlennek, vagy tudjukkinek vagy el nem mondhatónak, de akárhogy is hívjuk valószínűleg mindenki tudja hogy kiről is beszélünk.

"De mindegy, pont jön az Idő,hogy megmondja nekem, ugyan mitől dugulnak el szép ívű folyók, és lesz mocsár az egész tájból..." A dallamot elnyeli a lefolyó, ahogy tinédzserek lassan eszükhöz térve másznak a márvány mellől felfelé egy olyan pontot keresve, ahol ha tudattalanul is de lecövekelhetik a józanság utolsó maradványait. Nem is tudjátok, hogy miből, nem tudtuk mi sem régen hogy miből lesznek szép emlékek, helyi legendák. Honnan is tudhattuk volna, hogy ahol ilyen a kultúra ott egy alantas dologból is lehet óda...

Tovább lépnék és egy egész nemzedéket látok, kik kijárták már az iskolát. Kik tudták ,hogy hogy kell élni, hogy miből veszít az aki így tesz egyszer és kiengedi a kezéből a gyeplőt egy éjszakára. Azt hiszem, hogy lassan oda minden hasonlóság és helyette marad majd a különbség keresése a tegnaphoz képest, hiszen nem erről szól hogy elválnak útjaink és más irányba haladunk majd elfelé? 

Az nagybetűs kedvenc szavunk, kik sokat használjuk hogy nyomatékosítsunk, esetleg szélsőségesítsünk soha véget nem érő megalomániánkban, ez életünk nagy igazsága hogy hiába mondjuk ki elméleteinket belőle fakadóan, a lényeget homályba fordítja az,hogy az igazán fontos dolgokat nem tudjuk szavakká formálni. Ezért ebben a rendszerben, a vétkes nagyszájúak között nem cinkos hanem bölcs aki néma aki csupán hallgatva legfeljebb arcizmaival konstatálja, hogy lehet élvezni a műsort nem feltétlen kell ahhoz a szereplésben való részvétel.

Még a forgolódás közben, a négyből egy kéz kinyúl és megigazítja a paplant. A fülben elcsendesül lassan a születésnapos utolsó bortól és már italoktól felpezsdült koccintásra szánt beszédje is és az elme hátterében ragadt átmeneti adattároló is lassan elveszíti az elferdített Piramis számból származó sorok maradványait.

A karácsonyi Napfény aztán beles az ablakon, mint frissen kelt moszkító a szunyugháló alatt ,hogy aljasul petéit az alvók szempillái alatt átszambázva a szemgolyó határán áshassa el. Ha az ünnepnapok zöme így telhetne egész más lenne a világ, s itt visszaértünk a szerző problémás pontjához, hisz ki gondolná hogy amit ő mond, azt méltán felezd el hárommal és amit kiszínez azt jószándékkal teszi?! A világ szó, túl nagy becsben van tartva, ha a végtelent kutatjuk vele. Mit szólnál egy cseppnyi univerzumhoz, mit mellkasba zártak ott fent, hogy az evolúció felhúzhassa a cipzárt és dobogni kezdhessen? Ebben az apró soha nem nyugvó kis izomdarabban ,a szerző úgy hiszi (és én is) ,hogy mindegy hogy milyen a színe és hogy tollas e háta, ha ami megformálta az mellkasból jön.

Ajánlok mindenkinek boldog karácsonyt, meg trollokat, törpöket, menyéteket,robot mikulásokat, szörnyeket az ágy alól és még sok ezer apró szépséget, amit mosolyogva tűrni lehet akkor is, ha az embernek már nagyon elege van belőle. Ha kitartó leszek én (és a szerző is így gondolja) a szilveszteri fogadalom majd e iromány után fog még megjelenni pár sorban, csak hogy el ne felejtsem amit a holnapnak ígérünk!

"Ó, ha volna két végbelem, nem fájna semmi sem, óóó Istenem, miért nincs két végbelem?!" Ajánlom a nótát a jelen volt srácoknak/lányoknak és a születési hely, mint intézményesült közivászati központ staffjának jóegészségére! (és persze végül de nem utolsó sorban a születésnaposnak, aki nélkül e sorok nem valósulhattak volna meg, SewaDork cimborámnak! Isten éltessen!)

-Te teljesen eláztál.

-Te meg tintás vagy.

-Egyik sem sokkal jobb a másiknál.

-Legalább te nem fáztál.

-Ja, írtam.

-És...lett valami jó?

-Csak a szokásos semmi. Úgy érzem minél nagyobb darabokat hasítok le az agyamból, a lelkem annál jobban szenved tőle.

-Nem fordítva szokott ez lenni? Nem az agy kreál a testnek fájdalmat, ha úgy érzi muszáj jeleznie valamit?

-Nincs fordítva. Én a tudatos cselekedet kiváltok egy következményt, amit aztán leírhatok. A következményt leírom, de a lelkemnek fáj, hogy a szűrő lassan eldugul.

-Szűrő? Miről beszélsz te?!

-A világ egy hatalmas homokkupac, ahol hangyák keresnek elemózsiának valót. Na én vagyok a szűrő, amin keresztül a lelki üdvnek szánt táplálék fenn akadhat ha kavicsot,sarat öntenek belé...

-De azt nem eszi meg senki.

-De látni fogják és emlékezni fognak! Rám fognak emlékezni, aki kicsit volt a jelenben és nem látta meg a jövőt sosem. A múltból vetített következtetéseket...mint Marco Poló hajója vagy Nostredamus mindentlátó szeme előbb utóbb bevégzem a sorsot amit a jövőnek szántak általam...és látni fogják...

-Hát jól berúgtál kedves barátom!

-A lelkem látja csak, csak ő látja már hogy mi ez...egy nagy kupac homok a hátsókertben és hiába homályosít el ez a gőz, én tudni fogom, hogy mikor lesz vége.

-A detox lesz a vége, ha nem vigyázol magadra. Jóéjt jóbarát!

-Jóéjt.

Reggel. A reggelek rémesek. Vagyis... ott van az a része, amikor még csak ébredezel, porcikáról porcikára ocsúdsz fel, és még néhány percig ott vibrál a levegőben, hogy az álom talán mégsem álom volt, vagy ha az volt, még visszatérhetsz, de persze esélytelen, mert az ébresztőóra még mindig a füledbe visítozik, és neked meg kell törnöd a varázst az ingerült mozdulatsorral, amellyel lecsapod a rohadt órát. Szóval, ez a része a reggelnek tök jól indul, aztán az egész átcsap valami borzalmasba. Azzal kezdődik, hogy ki kell nyitnod a szemed és rá kell jönnöd, hogy már megint egy újabb tök ugyanolyan nap. Aztán kimászol az ágyból, elvonszolod magad a fürdőszobáig és a nap már el is kezdődött. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a reggel legrosszabb része az a pillanat, amikor először állok a tükör előtt. Mindig abban reménykedem, hogy az éjszaka valamilyen csoda folytán átalakultam, megnyúltam, a hasam laposabb lett, a szemeim kékebbek, a hajam sötétebb, a bőröm hibátlanabb. De minden egyes reggel csalódnom kell. Az a legrosszabb, hogy saját magamban. Ki mást hibáztathatnék a saját elfuseráltságomért? Szóval, most is épp reggel van, és az egyetlen oka, hogy még összefüggő mondatokat tudok írni, az hogy még nem jártam tükör közelében. De hamarosan meg kell ejtenem azt is.

Odakint minden hófehér, a hó szemet gyönyörködtetően szikrázik a napsütésben. A szoba teljes ellentéte a kinti világnak. A sárga falakon mindenütt színes keretekbe zárt képek mosolygó emberekről, az íróasztalon post-itekkel és szövegkiemelővel kellőképpen kidekorált jegyzetlapok. Az ágyon törökülésben sápadt fiatal lány. Elgondolkodva rágcsálja a tolla végét.

Tudom, hogy hülyeség ez a tükör-fóbia, de az igazat megvallva, gyűlölöm látni magam. Szembenézni azzal, amilyen vagyok, egyszerűen... Minden egyes nap megfogadom, hogy most váloztatni fogok, de végül úgyis csak feladom és nem lesz az egészből semmi. Az életnek megvan a menete, az életemnek megvan a menete és olyan nehéz ezt megtörni, felborítani a megszokott rendet. Nem tudom, mikor lesz erre elég erőm.

Az erkélyajtóból dobja vissza a kezében maradt tollat.

A szünet hangjai kalapálnak csak finoman a klaviatúra hangszálain. Nem evilági hangszer az, ami gondolatot képpé formálja az ember fejében a füle nélkül. Bár sokan belül is hallják, azt mondják olyan jó a zengése. Irigylem őket picit, akik mindig hallják a betűk szavát. Olyan messze kerültem tőlük, magam sem tudom már hogy mikor végeztem utoljára velük érdemi munkát.

Pedig jó lenne, jólesne kicsit megint régen lenni. Energiás dobozból photoshoppal háttért kreálni. Feküdni a gondtalanságban, hol egyedül hol nem ,de őszintén soha sem igazán. Pókokkal álmodni, szemekkel a magas beltért bezáró födém hasáról őket leszedni. Alvást imitálni, jólesően fázni a reggeli Nap fényétől gőzölgő kilégzett cigaretta füstben. Megismerni milyen az, kiharcolni egy szót amit soha nem hall az ember csak úgy. Micsoda küzdés, micsoda szerelem!? 

De a nyár elmúlt már, s a lombok azóta a túlvilágon égnek a rothadás lángjain. Elfújta a szél azt a jeget is ,amin tavaly még elcsúszhattunk volna. Néha olyan érzés, mintha a pokol a jelent a gyomrába rántaná,s amint eltelik a perc annak a mérhetetlen óriás szervnek a savától megszürkül minden és így lesz a legszebből keserűség, fájdalmas kölcsönhatás a szív és a nosztalgia határmezsgyéjén.

A szünet is véget ért és az álomfogó már az elme rácsain lóg a tudattalanul alvó fejében. A múlt árnyait, a be nem fejezett jövők magjait elrágta már az idő és oda nyelte ahol az ördög a belőlünk lett eltelt pillanatokkal bábjátékot játszik saját kedvtelésére. De ez a játék már nem szökkenhet szárba, az álmok, vágyálmok helyett az eltelt varázslatot, köszönöm, de jelenre cseréltük.

Alapvetően nem mennék bele a dolog tudományos részébe. Saját elmélet, hogy a napi meg- és nem meg értett gondolatsorokat látjuk viszont abban a stádiumban, amikor még emlékszünk az egészre. Ez a pár perc az, ami alatt visszacsengenek a lezáratlan dolgok, elvarratlan szálak és hasonlók.

A ma reggel sikerült az agyamnak összehoznia egy olyan nagyszerű marhaságot, amit már jó ideje nem tapasztaltam meg egy médiumban sem. Ömlesztve jött minden és a reggeli kávézás közben felreppenő gondolatok között abszolút elsőbbséget élvezett ez a korai vízió.

Nem a lezáratlanon, hanem magán a problémán van a hangsúly. Ha erőltetjük kicsit azt a nézetet, mi szerint a probléma megfelelő kihívássá átalakítva már nem is jelent problémát, az álom csupán egy nem létező képhalmaz, aminek már nem kell jelentőséget tulajdonítanunk. Hiszen, ha nincs probléma, nincsenek elvarratlan szálak sem és nincs olyan dolog, amin az agyunk feszül alvás közben. De, ott a de.

Mégpedig, az agy általában okosabb az operátoránál. Persze vannak kivételek, de én megint kicsit átverve érzem magam, hiszen a saját elméletem cáfolta meg az álom, amit saját magammal láttattam, tudattalanul.

Most nullán vagyok megint elméleti szempontból és ez jó, hiszen mindent kezdhetek elölről. Ha kicsit nagyobbat lépek, talán ahhoz az utópisztikusnak tűnő pontig juthatok ,hogy újra kitalálhatom, ki is vagyok valójában. Jó játék lesz ez, előítéletek, sztereotípiák nélkül fordulni önmagamhoz.Legalább akkora kihívás, mint tanulni. Na, majd a vizsgaidőszak végére kiderül.

Körbetekint, néz és lát. Csoszog, aztán leül. Nem köszönt senkinek, rosszkedvűen sosem ment az ilyesmi. De visszatérve még a leülés mozzanatára, nem olyan egyszerű az mint egy normális testmagassággal megáldott embernek. Ha már itt tartunk, ember ő egyáltalán? 

A csapos elécsap egy korsóval a szokásosból és ő fizet. Vigyorog, de még mindig nem szól semmit. A vele szemben álló alkalmazott savanykás mosollyal konstatálja, valami nem stimmel. De tekintve, hogy Ő ismert egyénisége a helybéli közönségnek fontosnak tartom megjegyezni azt az apró részletet, mi szerint Ő Kruppe és őt efelé is így hívják.

A korsó alján továbbra sem került meg egy elveszített apróság sem. De ha megfelelő mennyiségű aprót teszünk a pultra, az üvegen áttekintve megláthatunk egy olyan összeget ami hozzásegítheti a Kruppét egy következő próbálkozáshoz, mi alatt fény derülhet a rejtélyre, vajon az elfogyasztott sör alatt található e gyöngy vagy  más efféle drágaság.

-Kedves barátja a Kruppének!- Kiáltja el magát a bárszék magasából az apró figura-Nem lenne e jókedved esküdt ellensége a Kruppe, ha kérne tőled pont annyiért mint az előbb egy korsóval többet, mint ami az előbb elfogyasztott?!

-Egy vagy Káttót?

-Hát a Kruppe megjegyezné felettébb alattomos módszer lenne ez az ő furfangjának végtelen tárházából, ha úgy próbálná meg kedvenc pultban alvó cimboráját átnoszogatni egy palánkon, hogy mindenféle rejtélyekkel, rejtvényekkel és találós kérdésekkel próbálja őt összezavarni csak azért-nagylevegőt vesz és bal szemét becsukva próbálja az agyafúrt csillanást a fejébe zárni közben...-szóval csak azért, hogy egy korsó sör áráért kettő legyen a jussa. De sosem jutna ilyen eszébe a Kruppénak ezért mit szólna hozzá, ha a másikat a Kruppe hitelére te innád meg?

-Nincs hitel. Egy vagy káttót?

Kruppe a földig néz bánatában és feltartott kézfejének három ujjával mutat kettőt a pultnak egyet a közben beszivárgott közönség hátának. Maga mellé súgja közben a következő szavakat, csak úgy a miheztartás végett.- Látod Bélám, látod?! Csak szólnák valamit ha te lennék a helyedben, de te nem szólsz semmit.-A súgás fertelmes erőfitoktatásnak minősül egy ilyen pindúr emberke, akarom mondani vagy valami más szájából, ezért a a semmit szó végére kerül a hangsúly.

-Most akkór egy vagy káttót vagy semmi?!-szól a pultos közben retkes és szakadt ingujját teregetve fel a hosszú lapátkezeitől indulva egészen a tekintélyes mennyiségű,minőségű izomzatig amit a felső teste mellett a karjain hordott.

-Kettő lesz a Kruppénak jóuram! Csak káttó!-Röhög előre és közben megpaskolja a pultnak támasztott kétkezes pallos tokját.-Látod Bélám, nem kell ide egyetem hogy én legyek a dékán!Még egy korsó sör aztán még egy nyelven is tudni fog a Kruppe! De a fene egye a hallgatásod, kiből nyer itt ihletet a tűrőszívű Kruppe ha nincs itt semmi-a szó nyomatékosító hatása szintén hasonlatos az előző alkalomhoz-de semmi társaság akikkel tudnánk összetett mondatokban eszmét cserélni!

A sokadik korsó után a pöttöm alak épp a bárszéken támaszkodva lesegetett be a pultba amikor, a fogadó első emeleti szobájának ablaka lassan, szinte alig hallható nyikordulással kinyílt. Egy halk, de inkább nesztelen mozgású sötét szín öltözet mögé rejtőző illető mászik át a párkányon és érkezik hangtalanul a szoba öreg padlózatára. Gyorsan végiglopózik a szobán az ágyon alvó illető párnája alól egy ügyes mozdulattal kihúz egy selyemerszényt. Széthúzza az erszény száját, aztán ugyanolyan léptekkel ahogy jött elindul velük az ablak felé. Hideg téli éjszaka révén a hirtelen hőmérsékletváltozás hatására a mélyen alvó felriad és az épp a Hold fényében az egyik csiszolt drágaság minőségét mustráló tolvaj után veti magát, mire az mélységes meglepettségében és a frissen ébredt testalkatához képest fürge mozgásától megszeppenve elejt egyet mielőtt kivetődne az ablak táblái között a tetők utcáira.

A kiabálás után őrök kezdik átvizsgálni a utcát, de a tolvaj sehol. A meglopott illető lassan visszaalszik. De, abban a pillanatban hogy a tolvaj megdöbbent a felébredt alak gyorsaságán és elejtette azt a csiszolt drágakövet, na abban a pillanatban a szerencse istennője éppen Kruppe szelíd pornográf képzelgéseit szemlélte és különböző okokból kifolyólag de megtetszett neki amit látott és kinyújtotta a kezét a gyémántért.

Átesett az apró csiszolt gyönyörűség a láthatatlan kezeken és finom varázsport hintett az isteni érintés a vagyont érő ásvány testére. A por beleivódott minden apró kihasználatlan és elképzelhetetlen részecskébe és ha bizonyos szögből néznénk még talán látnánk is valami színváltozást, de lényegében a gyémánt leért a földre és az első koppanás után gurulni kezdett.

Míg odalent Kruppe éppen kikérte az utolsó pár korsó sörét és megjegyzést tett a pultos ruházatának kreatív színösszeállítására,természetesen pozitívan csak azért hogy mindezek után felháborodhasson a negatív reakción minek keretében az előtte leledző kiürült korsók mind a Kruppe feje felett változtatták meg mozgáskoordinációjuk szögét, esetlegesen halmazállapotuk részletességét.

De a gyémánt elgurult a padlón végig egy lejtős rovátkán míg meg nem állt két deszka között egy lyuk fokán és ott egyensúlyozni nem kezdett. Az istennő még egyszer csókot legyintett hibátlan testére ,mire az a semmibe zuhant.

-Látod barátja a Kruppének, te! Lealjasodtunk mindketten, én az alkohollal háltam, te atyádtól lettél ilyen ,de mindketten ugyanabba az irányba hajtjuk a szekeret! A Kruppe azt mondja, hogy az igazi kincs a jó barát és abból mindig csak kettő van! Az egyik a Kruppe, a másikat meg a Kruppe sose ismeri meg! Na de komor vagy Bélám, csak megiszom és elindulunk hogy belevesszünk az éjszakai csendélet vöröslámpás bugyraiba nemdebár?!

Azzal lehúzta a sört és a megszokás megnézette vele, hogy mi van az alján. És mi volt ott? Hab.

Ha eleged van a szürkeségből, takarítsd le a port róla! Minél lejjebb jutsz, annál könnyebb lesz folytatni, de vigyázz mert ha eléred a végtelent vagy azt a pontot, amit már nem tudsz megtisztítani minden megváltozik. A mélységek és a távolságok ebben a rendszerben őrületet rejthetnek magukban. De én még így is azt hiszem, hogy csak a tisztaság szállhat leghatékonyabban szembe az önpusztítással.

"kik szabadok voltunk eltűnünk mindannyian 

magunkra vállalt rabságunkban semmivé leszünk

ez lesz sorsunk ezzé válik majd szellemünk 

mókuskerék, rablánc ez a mi jövőnk "

A hullámzás habot úsztat a homokra. A Nap lemegy éppen, néhány felhő még fényét a horizontra hozza. Kék alapon vörös, sárga vetítés közben tintafoltok csúsznak alá és esni kezd a messzeségben. Távoli képen csak, hazug égi tükörben sok ezer repedésben zuhog most a nyári csendélet égszakadása. A magam mögött elterülő messzeséget szemlélem először ülve, aztán hanyatt fekve.

Ha ez valós és az ég az én tükörképem, most behúzott szárnnyal zuhanok felé. Így érzem most is, ha rá gondolok felfelé ránt és messze lesz a földi pokol. Ti azt mondjátok, én mást, de a lényeg valahol ott van a megélszben ,nem csak amit meglátsz az egészben

Arra ébred, hogy elesett egy pötty az orrán, de az üveg másik oldalán. Lassan, halkan de felhorgad a világ, a fülesből kiesett fülek mögött egy fiú új álmot kíván. Mert a dallam csak cseng vissza és a madarak lényegisége se már az igazi, pontatlan surrogás a séta s csak a hó kísérhet hazáig. Néhány elejtett csirip a szélben a földig kíséri a pelyheket, s egy megcsúszott zuhanó test vallomást nyög a föld felé, átkot az egeknek, üdvözletet a frissen érkezettnek, a Télnek.

Mosogatás meghitt zaja a hátam mögül, magas srác nyúlkál a forró víz és hab kettősében, szobatársam időnként elcsusszan mellette, az erkélyen szőkeség füstöt ereget magából. A holnapra gondolok, a csinos ruhára, a zenére, a tömegre, a sok öltönyös-koktélruhás emberre. Már megint a gyertyatartó szerepét fogom betölteni, legalábbis, amíg oda nem érünk. Utána megkeresem az ismerős arcokat, csak azt az egyet próbálom majd elkerülni, ahogy ismerem magam, ez lehetetlen lesz. Azóta kísért az az éjszaka, a bor, a csípős levegő, az apró szoba, a zene, az ágy... Nem volt benne semmi emelkedett, semmi romantika, semmi, amiről a fáma szól, unalmas volt és önző, felfuvalkodott, kapkodó. "Egyik ember szülészt keres gondolatai számára, a másik valakit, akinek segíthet , így keletkezik a jó beszélgetés." Ez pontosan így volt érvényes, de a szerepek sosem cserélődtek, a jó beszélgetést megölte az unalom, a személyes névmások, pontosabban az "én" szó tömeges alkalmazása. Unalom. Unalom. Unalom. Nem csak akkor, most is, és mindig, lehet érdekes egy óra, lehet jófej egy tanár, mégis unalmas minden. Unalmamban kelek fel reggel, unalmamban botorkálok el a fürdőszobáig, unalmamban viszont már nincs kedvem kitenni a lábamat otthonról, mégis muszáj, mégis meg kell jelenni az órákon, mégis figyelni kell, írni és jelen lenni. De a holnap az más lesz. Izgalmas. Nehéz lesz megfelelnie az elvárásoknak. De én drukkolok neki.

Ne rohanj sehova, ez most olyan mint egy futószalag. Ha gyorsabban mész rajta, akkor is itt maradsz. Nem, nem akarlak bezárni. Egyelőre, elég lenne számomra, ha elárulnád nekem hogy mire vársz.

Apró őrmécs ég a körülbelül három méter belmagasságú folyosón a bejárat fölött. Apró pislákoló szeme szellemfénnyel lepi be kis üvegtestét. Az ajtó mellett különböző kabátok lógnak a fogasokról. Női és férfi téli kabátok, hosszúak és rövidek, úgy nagy általánosságban a barna és szürke színeiben. Az éjszakai csöndbe hirtelen beront egy lány. Hosszú göndör haja mérgesen lobog utána. Becsapja maga mögött az ajtót és a helyére akasztja a kabátját. Erőteljes, kimért léptekkel elindul a folyosó vége felé.

Azért csinálom, mert élvezem. Rátok várok, de közületek is csak egyre. Ő lesz az majd, de még én sem tudom hogy ki. Most, hogy mondom, lehet hogy nem is közületek választok. De olyan jó játék! Pár alkalom alatt kiharcolni a szerelmet! Megerőszakolni a lelkem újra és újra! Olyat tenni vele, amire senki más nem képes. Kényszerképzetet generálni a semmiből aztán valóra váltani itt belül, ahol most látsz. Erre gondoltam.

Az ember nem játék és ez vonatkozik minden részére. Örülök ,hogy vagy annyira emberi, hogy magadat kínzod meg és csak az után hagyod másra...Bánt, hogy ilyen az ember, hisz sokunknak volt ilyen korszaka. Kérlek, lépj túl rajta.

-Várj, állj meg! Nem akartalak megbántani.-Hangzik egy hang, miközben csukódik a bejárati ajtó. -Csak...

A lány megáll félúton és visszafordul. Az őrlámpa derengésének fénye mellett haragos fényt vetnek a fiú felé a szemei. -Akkor miért osztod meg velem őket, ha nem akarod hogy bántson?

-Hallani akartad. Te kérdezted meg, én csak...

-Hasonlóra szabták azt a szart amit a mellkasunkba zártak. Fújtak bele gőzt, megdagadt és azóta is dobog és kitaláltak hozzá odafent egy rakás kulcsot, amit ha beleejtesz összetörhet...-közben a fiú odaér hozzá és megfogja a kezét, mire a lány elhúzza.- ha csak egy pici igazság van abban, hogy hasonlóan raktak össze, akkor miért árultad el ha várható volt...-elfúl a hangja és lehajtja a fejét, arcán könnyek futnak végig.

-Nem tudom. Csak a kíváncsiság.

-Csak játék. Mire vártál akkor? Mire vártál mindannyiónknál?!Képtelen vagy minden fajta szeretetre és ha látni is a fényt az alagút végén, olyan messze van mint a kis hercegtől Óz palotája vagy tudom is én!- Az utolsó szavak szinte összeolvadtak, ahogy az új erőre kapott harag kiült a lány nyelvére és onnan öltögette méregfogait a mondatok tükréből.

-Nincs más út?

- Nem tudod megóvni magad tőle. Legfeljebb a másikra hárítani a te részed is. Ez önzőség.

-Nincs igazad.

-Önzőség, mert a másiknak kell elszenvednie, helyetted. A dolgoknak vége van és ezért...

-Pont, hogy mindennek vége van egyszer és ezért megvan a valószínűsége hogy jó vége lesz. Elválhat két ember úgy is, hogy nem rúg bele a másikba.

-Emberek vagyunk. -A fiú mellkasára teszi a tenyerét.- Ezért szeretünk, hogy érezzük azt hogy élünk. Hogy érezzük, hogy dobog ez a szar...

-Ennyi!-Hangzik egy hang a sötétségből felkapcsolják a lámpákat és emberek futnak fel a színpadra. Egy fehér francia-barett sapkás férfi lép a lány elé. -Figyelj drágám! Jó lesz, mi ott lent már majdnem mindent elhittünk ,de akkor is több átéléssel bazdmeg, mert neked most a szíved tört össze! Érted?! Mutasd meg nekünk, hogy milyen az! Na, akkor újra!