csöndablak

A napszak nem meghatározható. Egy gombnyomással kezdődik minden és a ledek vékony pilácsának fényeinél bezsibbad a boot szektor. Lassan feláll a rendszer és betölti a tegnapról hibernált, megmaradt információkat. A munkamenet folytatódik, de soha nem onnan ahol tegnap az áramtalanítás pillanatában félbeszakadt. Az információ vesztés állandó és a rövidtávú memória hihetetlen egyszerűséggel üríti ki magát,hogy utat adhasson az áradatként betörő töménytelen új információnak. A ramkártyák a munkamenet folytatásához beizzítják a fontosabb részleteket és hirtelen körvonalazódik egy avi fájl részekre bontott körvonala. Építőkockák hiányában nem teljes a kép és a hang is hagy kívánni valót maga után, de hát ismerjük a klisét, hogy az élettel csak az a baj, hogy nincsen hozzá háttérzene, kérdés hogy átérzed e. Egy gyors töredezettségmentesítés után a vlc média lejátszója felajánlja a kezelőnek, hogy megpróbálja kijavítani a félben hagyott fájlt. Néhány másodperc, a merevlemez felizzik és új fájl jön létre, copy1, azaz a javított másolat. Kétt katt és már indul is a vetítés.

A mozgóképsor lejátszása folyamatos, de nagyon sok energiát emészt fel a telepről, mely által szükségét érzi a gépkezelő, hogy egy gyors izzítás keretében töltőre rakja a telepet. A technika csodája, hogy eközben a munka folyamata nem szakad meg. Zseniális.Egyetlen probléma jelentkezik mind e közben és az az, hogy az információ annyira töredezett, hogy folyamatos javítást igényel a lejátszás közben és eszméletlen mód felhevíti a gépet. Elég csak újra indítani a fájlt, felbúg a hűtő és hihetetlen durva NDK-s varrógépet idéző hangzás tölti be a szobát. A gépkezelő csóválja a fejét, de nem állítja le a videót. Kíváncsi rá, hogy hol szakadt félbe, mert az eddig előtűnő pillanatok hiába voltak sokkolóak, ha nem árultak el olyan részleteket, amellyel kezdhetnénk valamit.

Aztán jön a katarzis, a tetőpont. A videó részletei hangyafociba fulladó fehér pöttyös kavalkáddá változik és hirtelen elsötétül a kép. Frissítést ajánl fel a program és a böngésző is jelzést küld, hogy nem érzékeli az internetkapcsolatot. A rendszer összeomlott, kérjük keresse meg a problémával rendszergazdáját, vagy szolgáltatóját.

Gyors rezet következik, mire a gép lassan helyreáll. Az asztal tök üres, csak egy videó van középen és a gép hangos zúgása tölti be a teret. Kattintás, a lejátszás szinte tökéletes. Egy lány van középen. Felbukkan a jobb alsó sarokban egy hibaüzenet, aztán még egy aztán másodpercenként kettő, három és négy beteríti az egész asztalt, miközben a videó csak megy tovább. Egy lány van középen, a hangkártya leállást jelez, az alaplap forróbb mint lennie kellene és a lány mellé odalép egy srác és ránéz. Egymásra néznek. Hosszú sípszó hangzik fel a gépházból, hardverhibát jelezve. A gép áramtalanításért könyörög, miközben a srác közelebb lép és megcsokólja vele szemben állót.

Újraindítás. Katt a videóra. A megadott elérési út ismeretlen.

"mikor elsötétül minden"

Erre vágytál, itt van, tiéd! Minden amit akartál, a kezedbe adom. Tessék, tetszik? Hogy tetszik a semmi? Kézzel fogható, hát nem igaz?

Izzadt kenyérdarabkákat fúj a szél, morzsákat egy nagy karéj lekerekített falatból. Szürke a kép, színtelen. Fekete és fehér, a fények szikrái a legsötétebb pontok, már az eget nézem ilyen vakságban nem találom világom.

De nem is keresem, erre vágytál itt van, nem kellesz senkinek úgy, ahogy senki nem kell neked már. Pont leszarja az egész világ, ha a lekerekített falatból kinézel egy zsemlényi morzsát. Ne nézz ki senkit, ne légy szerelmes. Ne várj számító pontokat, ne számíts mert manipulál a pillanat és...

...és már át is vertelek, új arcot kaptam hirtelen és milyen illúzióromboló! Nem igaz?!Maszkot ölthet aki tud, kevés mindig aki volt és csak egy pillanatig de elhitted, hogy nem látok át a szitán. Boldogságot magyarázni úgy hogy én ne értsem? Magad sem tudod. De engem tényleg érdekel amire még rá sem jöttél. Tényleg érdekel.

Mert megváltozott minden, nincsen többé Isten és elásta a sors a keresztet. Kockával sem dobhatom már ki, hogy merre viszem vagy mire. Semmi esetre sem szeretem a tudattalanságot, gyönyörű kincs vagy, szemrebbenéssel áldom boldogságod. Ha azt mondod itt van, én elhiszem. Hazudok, de ez van tessék pont így jó, pont így és sehogy máshogy mert a világ mindig olyan, mint az én képzetem.

Milyen az én boldogságom? Tovább vezetem, reszketek. Addig táncoltam udvaromban, míg a kedvesem le nem jött és egybe nem kelt velem. Eljött ő, pár percig itt volt és...Szép kék szemébe fújta szőke tincseit az a mocskos szél. Illúzióm életre kelt, átölelt engem. Nem kell bátortalanság, nem kell már senki sem. Csak az álmodott való, a kifordított valótlan halhatatlan szerelem egy valaki szemében, akinek nem kell, akinek úgy jó amilyen jó ha egyedül marad velem.

Tele vagyok sebekkel, hegekkel. Be nem gyógyuló égtelen, világtalan dekkekkel. Sosem láttak napfényt, annyira mélyre hullottak bennem, szeretem mert jó ha a füstjükben ázik a lelkem. Egész testem fakószín, szürke rovátkákat lát, ha betekintek kitekint rám aki jobban érti a valót, hajnalban ha az ablakba tűnök ő mosolyog vissza rám. Füstös haját tépi az állandó szélcsend, homlokán izzadt cseppeket futtat a hajnali dér és csupa bűnben ázik lelkének mindkét tükre, ha az enyémmel együtt áll.

...s már nem is én vagyok, elvonatkoztattam magamtól. Negyed óra boldogság, tizennégy apró, rövid percre szabott borútlan valóság, világégés, eltiport soha ki nem hunyó emlékzsarátnokokból. Ezt kaptam, kértem, köszönöm és nem elég.

Hajnalodik és tele vagyok sebekkel. Szúr a talpamban egy szilánk, pár korty alanya az agyam szélén ül épp és újra koccintana, de várakozásra inteném, megteszem. Nyugszom, pihenek.

Minek mennék el, hisz voltaképp innen is látszik a táj, nem igaz? Odafent éppen koccintanak-igen!Én is így gondoltam.- De a koccintás közepette elúszott egy szép szőke, egy gyönyörű vallomás.

A pontos érzés diktál és nem tér el a nullától. Nincs szinusz, koszinusz semmi sincs, csak egy egyenes vonal és ha eltér, megváltozott minden. Érzés alapú cselekménysorozatokat pörgetek éppen egy olyan henger körül, ami az akaratot jelképezi éppen. Ez a zöld henger, egészen addig amíg pontosan 21mikromiliméter távolságban képes tartani magától ezeket a képzeld fikciókat, addig én uralom önmagam. 

De ha rátekeredik vagy csak egy pillanatra hozzáér, akkor válik izgalmassá igazán a történés. Ilyenkor lépnek ki, olyan szörnyetegek a műtőszobából, jelen esetben az agyból elinduló apró kis energia részecskéktől kezdve egészen a kéz ujjainak aprón,finoman cirógató mozdulatáig, melyek megkeserítik és mégis megszépítik az életemet. 

Szóval, a pontos érzés diktál,de a fantázia dekorálja a síkot, hol ezek az érzések forognak. Az akarat is forog, próbálja felvenni a szálakat, próbálja magára ragasztani azokat az érzéseket, melyek építhetik a védelmet a komolyabb behatolókkal szemben. Így, vagy úgy de ez a fal olyan, mintha az akarat lenne a csontszövetet védő mechanikus védelem belsőbb és utolsó még fontos elemi védőpajzsa, s ezek a ráragadó foltok képeznék bőrünket. 

Meddig tart egy égési sérülés gyógyulása? Napok, hetek? Mitől függ, hogy meddig tart a gyógyulás? 

Egyszer hallottam, hogy a komoly lelki traumákra visszavezethetőek a mindennapokban előforduló betegségek, kórok. Aztán hallottam azt is, hogy vannak felületek, szervek amikre a különböző érzés kódok reagálnak. Természetesen az ember az utcán, a médiában mindenütt hall hasonló magasságokban röpködő elméleteket. De egyszer hallottam, olyat is, hogy sorsszerűség. A felvázolt egyenlet szerint visszalapoztam a saját múltamba és rájöttem a saját példámon keresztül arra, hogy van benne valami, lehet benne ráció. 

Az én példám egyszerű volt, kissé nevetséges ezért hagytam, hagyom is a feledés homályába veszni, de megtartom magamnak a felismerést, hogy tényleg mi ültetjük el jövőnk magjait és amíg zavarodottak vagyunk és félünk, nem tudunk másoknak segíteni. A fonal nem szakadt meg, ha nem vagyunk rendben lelkileg, fizikailag sem leszünk rendben. Ép testben, ép lélek. 

Viszont a felsorolt példa szerint, amit én olvastam: 

Egy pszichológus tanonc régi naplói alapján, összefüggéseket kezdett keresni és rájött arra, hogy minden egyes "nagy" szerelmi időszakában, személytől függően volt egy sérülése, mely összekötötte az érzést a fizikális énjével. Észrevette az évek leforgása alatt, mely tíz évet ölelt fel, hogy minden egyes alkalommal, amikor megégeti magát, keletkezett egy "be nem gyógyulni akaró, folyton újra meg újra felnyíló apró seb valamelyik kézfején, mely a kapcsolat és a mélyebb érzelmek elmúltával nyomtalanul eltűntek, beforrtak.  Az elméletet, innen eredeztette és megjegyezte a cikk végén, hogy a jeggyűrűje alatt meghúzódó apró vájatot szeretné a csontjáig mindörökké hordani. 

Ez a szerelem, de ez alapvetően nevezhető utópisztikusnak is. Vagy inkább egy átlátszó sci-fi-s fantáziaszülemény? Ki tudja? Lényegében azt akartam kifejezni, hogy van egy ilyen seb a kezemen...kettő is.

Nem az a szabadság, hogy azt tehetsz meg amit akarsz. Idő kellett hozzá, hogy felismerjem. Nem is az a szabadság, hogy oda mész ahova akarsz, nem a cselekedeteinktől függ, bár az összefüggés jelen van nem tehetjük ettől függővé.

Hogy mitől függ mégis?

A felismerés a lényeg, az érzés hogy az a felvállalt korlát, amit választunk tényleg a te a mi választásunk. A korlátaink mi magunk vagyunk és amit ma teszünk, kihatással van a jövőnkre. A jövőnk, a mi szabadságunk.

http://sewadork.tumblr.com/

Látni akarok valami lírát! Tudni akarom és látni, hogy tudsz, hogy alkotsz, hogy kedvelsz szépet a kezed közül kiadni!

Játék a szavakkal, több ez és mégis kevés. Mert nincs elég szó, hogy a lelkedben magadtól könnyebb légy. Addig a percig, míg mindent le nem írtál, csak azt hajszolod, hogy ne légy te magad önnön rabszolgád. De nem írhatsz le mindent, ezért kérlek most: Folytasd amit elkezdtél, ne hagyd hogy ez a kor belefeledkezzen a szürke homályba, hol saját fiai eltévednek ezernyi jövők nyomában.

Arra kérlek, világítsd meg számomra a múltam...Hisz úgy hasonlítunk és én hiszek benne. Vagy csak gyermeki nyűgöt fedeztem fel a szemedben? Nem hiszem, mert szentül hiszem látom, hogy merre fúj a szél és merről jő a változás. Tudom, hogy ezernyi törés után tudtam, olyan lenni mitől úgy érzem már, e toporgás is lehet haladás, csak lassú, megfontolt módon. Tudom, hogy megtapostak sokszor a saját akaratomból és megtennék még sokszor, ha nem hinném már én azt, hogy e lélek bennem nem menny már, se nem pokol.

Ezért az a tanács a tapasztalatlan szájából, hogy nézzük csak meg lehet e írni, vízzel teli pennából. A fehér háttérben nem tűnne e tova, a láthatatlan írás nem kell és nem maradandó, ezért töltsd meg vérrel, ahogy eddig tetted. Ússzon benned és tedd helyre annyiszor a szíved, ahányszor leverték mint méhkast, vagy tudomisén még mit?! Ne engedj a törésnek, törtess, vérrel fesd tele a világ falait. Átlátszó hálón hidd el, még az is meglátszik!

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.
 

Hogy őszinte legyek egész nap azon filóztam, hogy mi lenne most a stílszerű. Mi az ami nem klisés, nem sablonos és nem ismétli önmagát. Hát, ez az lesz de nem az amit elsőre szerettem volna.

A nap beragyog az ablakom. Jónapot, hallgatom ahogy a csapból kifolyólag szól csatornahangon a rádió, perverzió és a jóizű nevetés tényleg olyan, mint a felragyogó napfény. Egész reggel, minden pillanatban ott voltam. Jókedvűen, arra vártam hogy jöjjön a megváltás, az az egy félbetört perc amikor azt mondhatom magamnak, boldogság gyere haza, itthon vagy bennem.

De nem jött, nem engedtem be. Hallom a cáfolatot, süketelek, süket-ülök egyre jobban és e mellett még ott van az is, hogy nem érzem már meg,hogy mi az amire érdemes odafigyelni. Hogy van egy másik srác? Örülök neki, hogy van. Tiszta szívemből. Hogy volt? Ennek még inkább, mert a saját jókedvemben látok több rációt ezáltal, több szívet.

Hogy most mivan. Csalódott vagyok. Kicsit magamban. Tudod, ilyen vagyok. Ha nem lehet első, nem kell a versengés. Az nem az én műfajom kepeszteni valakiért. Sosem, ezután sem, egyszersem, soha. Örülök a boldogságodnak, tisztelem a mosolyod, szeretem is. Látod, itt a baj.

Egyetlen könnycseppet láttam-barátom-és megőrülök, hogy érzem amit érzel, látom amin keresztül ezt átvitted magadon és tudom, azt hiszem hogy tudom hogy miért teszed ezt magaddal. Hiszen hasonlítunk. Ezért vagyunk barátok, nem igaz? Vannak olyan hasonlóságok amik megelevenítik azokat az apró részleteket amik másoknak csak olyan rezdülések lehetnek, mint a víz fodrozódása például. "miért érdekelne, beleesik oszt jóvan."

Nem akartam fájdalmat okozni. Túlléptem, de nagyon szerettelek. Nem fogod olvasni, jobb is így. Könnyebb neked. Könnyen lezártalak, hisz nem engedtelek közel. Te sem fogsz olvasni, jobb ez így neked, jobb ez így nekünk. Barátomként tisztellek, jó ez neked? Remélem, profitálsz belőle, én elmosolyodok akármikor, ha meglátlak.

Veled pedig, nem tudom, hogy mit csináljak. Itt vagy és egy pillanat alatt hazavágtál mindent amit felépítettem. Újra a pályán voltam, megint elhittem hogy jó egyedül és elhitetted velem, hogy ez hülyeség. Belevágtam, aztán most megint itt vagyok az elején. Nem akarok senkit, de egy kicsit mintha bánnám is. Érted?! Én, bánom. Ezt nem hiszem el...

Van ez a ragyogás. Nem tudom, hogy mennyire érzed. Ha átölelsz valakit, végig fut a hátadon, zsibbadsz picit és jó érzés. Olyan, mintha adtál volna anélkül, hogy feltételezted volna, kaphatsz valamit cserébe. Ez a legjobb csere. A legjobban eső.

Most így érzek, remélem boldogok lesztek, mind. Én egyedül akarok maradni a világomban, felépíteni végre úgy, ahogy lennie kell. Ha kész lesz szólok, de addig is senki ne kérdezze meg tőlem, más is elfér e benne.

Mozillára váltok, az opera nem válaszol. Hibaüzenet egy, alt és f4 kombinációra tűnik el és a következő után egy újabb rövid gombnyomás végén, megjelenik a várva várt felület. Az eszköztáron húzom végig láthatatlan ujjaim, jóllátom hogy így van, hogy úgy van tetszenek a gombjaid. Végre itthon vagyok, végre újra itt.

Majd kifut a lábam alól a talaj, végtelen világom apró dobozba zárom, szelencébe csukom folyóba vetem és élvezem, ahogy magával ránt engem. Mert ő az én világom, az emlékeim csukott kis tükrös dobozkája, mi ha a víz színére táncol a fényben egyszer-egyszer kinyílik és megnyílok magam előtt úgy, mintha ott lennék újra.

Csukott kis tetején apró rovátkák, nem emlékszem már rá, de én véstem bele. Érzéketlen volnák? A macska kijé vóna hát? Hát ide bújt, ide hát. Nem várt hiba a hátán, újabb nyűg egyel több a vártnál, egy apró piszkos trükk. Gyufaszálon láthatatlan cérna, lerágott mű düh.

Egy percre megláttam kétszer, elmosta a maszkot a víz. Áldott könnycseppje az égnek, ha újra esni kezd, ha elvisz a veríték belül zakatol, emlékektől zajos érzékeny gépezetbe zárt anonym lélek, vedd és vidd vége.

Újra az eszköztáron pihentetem a szemem, próbálom kalibrálni a dolgokat, de nem megy korán van már ehhez. Olyan szavakat raktam megint össze, hogy várnék egy fél napot és egy fia betűt sem értenék meg belőle. Lelőném a poént, ha elárulnám a titkom? Hogy leírom ami belül van épp és elfelejtem addig, amíg újra el nem olvasom és át nem élem megint.Nem emlékszem sosem, csak pár dologra talán. Sokat írok, kevés az alja, de hallok ám. Hogy mikor szerettem utoljára igazán?

Mindegy, hogy mit mondok mert...itt őszintén hazudik a csönd, helyettem.

és mi volt az az egy mondat?!

Mikor megvirradt-nyár kezdetén volt még-akkor kezdődött ez a hosszú éjszakákba nyúló látomás. Azóta úgy izzik, mint egy félbetört üreges testű gyertya amin keresztülfut a meggyujtott kanóc. Gyönyörű éjszakákat adtál, kaptam a szebbek helyett szebbeket, jobbakat de nem teszek különbséget. Körülbelül négy évvel ezelőtt, ha tudtam volna mi érhet ennyi idő alatt, sebezhetetlen lettem volna a törésekkel szemben amit önként és dalolva vállaltam be. De ettől lesz nemesb a lélek, nemde?

Látomásom súgja a végét, könnyű női alakjában táncol, de ha közel kerülök már érzem hogy fúj szél és közelegnek a lerágott levelek, a pocsolyákba fulladt volt-zöld koronaékek milliói. Pár nap, pár hét és szeptemberi temetővé lesz a város és felöltözünk. A nyári izzás, az átizzadt éjszakák véget érnek és becsukjuk az ablakot.

Nem siratlak, bár szeretlek már. Nem búcsúzom, de elköszönnék talán. Nincs rá miért, csak azok a furcsa, összekuszálódott szavak maradtak és olyan rossz utóízt hagytak a számban, mint a fül mögé rejtett utolsó szál lucky kesernyés vallomása, hogy elfogyott.

...és ilyen gyorsan? Hiszen csak elbóbiskoltunk és épp elkezdtük élvezni azt, ami úgy hiányzott. Állíthatunk magunk elé új célokat, nem a tűréshatár a lényeg, hisz az már csak részlet mert mi már a jövőnket építjük vele.

Ablakomba, ablakomba kiülök és bámulom az eget úgy, hogy aztán azonmód kihülök. Realizálom lassan a hazautat, elképzelem milyen volt az az erőltetett hasonlat. Hogy párhuzamot húztam magam és a fák között, hogy tépi a szél, de az csak úgy általában boldogan, soha ki nem dőlt. Harcias kutyák futottak a kerítésnek, veszettül tépték a fémet ezer csaholó ebek, de én csak bámultam, hogy az augusztusi éj megtekeri és elszívja a közvilági fényeket.
 

Elektromos fény gyúlt ki az érhálózat hajszálain. A hirtelen végigfutó kék derengés megvillant, aztán zöldbe váltva bevilágította a szobát. Kirajzolta az ereket, a húst, a szervek falát a csontokra tapadó inaktól kezdve minden gyönyörű izzásba csapott át. Aztán felpattant a szem.

Befutott valami a szoba ablakán, magával húzva egy nem túl hosszan elnyúló szélörvényt ,mely beszabadulva a lakásba becsapta az összes résre hagyott nyílászárót. Köpenyén tollas hímzés, fekete alapon ezüst foltokként himbálóztak a hirtelen beállt halk szélcsendben. Nem mozdult semmi, se a levegő, se azok az érzések nem tágítottak egy tapodtat sem, melyek a falakra futottak fel. 

Minden vörös fényben úszik, a piros szinte fehérnek látszik ,kellemetlen érzet ha dobban, felejtéstől elejtett szó, nem jó, soha sem jó. Mert itt marad és elfelejted, elő jön ha nem akarod és átvált valami egészen másba, megrontja a tisztát, megöli a szépet és a jó sem lehet jobb már és nem viszi magát tőle tökélyre sem a tökéletes. 

Elváltozott szavak kulcsa, köpeny az ágyra dobja ezüstöt csillogás az arany vörösbe fordult már a torz tükörben a gyönyörű alak. Mert ha a másik oldalt nézed, mindjárt szép az ami ezen ingerli a torkod, hánynál tőle s tudja is, utál érte.

Világít az egész test, zöldből lassan sárga lesz, a szív újra dobban, lehagy egy szót a szótag elhal és már csak dob,ha belefutott a húsba, amire nem vernek tenyérrel újra rá.

Megint egy kis halál, véres csöppök fehéren égnek, mintha meggyulladt volna. Fáj még, fáj, hát hogyne fájna hisz érzünk és tudjuk, feltételezzük hogy más is így jár ha egyszer kimondta, nincs visszaút, nincs semmi már. 

De nem húnynak ki a fények, hiába távozik a rém, az éjjel ébren tartja az álmot. Várj még súgja a fülébe, várj éveket légy bölcsebb én több szinttel lejjebb járok. 

...persze kellemetlen, ha várod, hisz Nap nélkül soha meg nem virrad azt a reggelt várhatod...

Mezítláb az úton, kézben a nyári hóláncot lóbálod, fent sárga folt imitál mozgást az égen. Félbetört kis sárga folt, szavaktól elnyűtt korrodált pont, ilyen ez a nyári Hold. Fáradtan kis szúrós gombolyag, gurul szinte a zöld avarban elbújik, eltűnik és nem is volt. Az út mellett aztán, kutya fut a kerítésnek és megtöri a csendet. Elbújik ő is aztán, előbújik rögtön a nesztelen pillanat,de mire a göncöl szekeréről észrevehetném, a nádasból reccsenés, motoszkálás kel felém.

Templom áll mord termettel az ég alatt a házak fölött, két sík közé zárt néma, néptelen úr ő, könnyen feledhető. Mert nem lakik benne más, csak a nép vasárnapja. Nincs benne élet, csak ha egy ünnep úgy akarja, az ember, a hús a vér a borda és a por. Elhagyom őt lassan, kőből tákolt kétkéz munka-magamba nézek-s látlak téged, ezért nem járok templomba.

A régi úton csörög, ami zörög rám van akasztva, kis keresztem egész hitem a bőröm fölött a szívem hallom alatta. Pár percig még bámulom, ahogy lehull rám egy levél és elindulok onnan megint, újból az otthon felé.

Hol ide, hol oda fúj. A világ végén megtaláltam, letettem a nevem és meghajoltam. Alábuktam a mindeneknek és felettébb elszerettek otthonomtól.

Már nem tudom, milyen itthon. Nem tudok az éjjel aludni sem, csak arra gondolok milyen volt ha az agy, az elme a testemben megpihen. Végleg egyszer persze eljön, kacérkodom vele. Mindenfélét kikötök, bátor leszek magamban, de hogy megtenném azt amit eldöntöttem? Hát, ha nem kényszerít a sorsom, nem hiszem.

De most valami újat hozott, újat mutat. Fekete-fehér, szép és lement az éjszakai nap, a vállamon megpihen.

Teával a kézben a rombolásnak utat mutattam. Módszeres fájdalmat, köhögést és lázat mind mind a teraszon hagytam. Haragot, multat szabadabb jövőért mindent ,de mindent

megvirradt és a hajó elsüllyedt egy névtelen kikötőben

 Fáradt, de biztos. Mélyből jött,de magas a tét. Halkan zúg valami hamis gitár, távol csak távol. Hogy mi a tét azt nem tudja ő, csak penget, bámul és mereng. Maga elé, sehova máshova, leirnám, de nincs a klaviatúrán hosszú i-m. 

Eszméletlen fáradt vagyok, beteg és keresem a szavakat. A tegnap adta a sorokat, de hazafelé kiejtettem őket egy ablakból lógva. A füst elszállt, a körforgalom magába fogadta amit elejtettem. Se ki, se be hideg szellem.

De felvezetném, mert mégis miért ne. Újra olvastam és felettébb kinos, hogy nem inkább a-val irnám, mert nincs rendes ékezet a rendszerben, de ami itt most kitapintható az egy-veleg abból amit a nyárnak adtunk magunkból és kaptunk helyette örömként. Vágod még? 

Kövesd az elejtett aranyszemeket, mind könnyek, fáradt jövőbe vetitett morzsácskák amiken elindulhatnánk, ha forditott lenne az irány. Mert még birjuk, el és ki és viseljük, regenerálódunk meg minden, de egyszer majd húzhatjuk magunk után a tartályt ha a levegőt venni kell. Lesz az még úgy,hogy nem tudunk mozogni, hogy úgy fáj hogy egy meghajlás a halál és vágyott régi érzés lesz csak a fiatalság. 

Ezt égetjük annyi oldalról, ezért élünk igy, hogy ha már rossz lesz a holnap, a ma legyen kétszer szép.

Már messziről látszik a domboldal. Eddig rajta ültem, most aztán szenvedhetek a sok megálló miatt, büntetésül hegyet mászhatok. Nem mert megérdemlem, hanem mert ott jobb a levegő, tisztább.

A munka öröme. Aki nem dolgozik ne is egyék. Aki dolgozik, a léhűtő szemében szenvedő, a dolgozó szemében az öröm csak szánalmas oltás szenvedés nélkül, de aki csak fekszik a fölöslegesnek gondolt szenvedést látja hazugságnak. Kinek van igaza?

Pontosan tudom mit érzel, azt hiszed bűntudat gyötör, de ez nem az, a bűntudat nem létezik. Csak a félelem ,hogy elkapnak, csak egy nap telt el tehát friss a félelem az agyad még beteges és kicsavart. Rettegsz, hogy mindenki megtudja elbasztad, mindent elvesztesz. Okádni kéne, de tök üres a gyomrod. Ma éjjel nem alszol. Leiszod magad, bámulod a tv-t várod ,hogy benne legyen a hírekben, de nem lesz. Holnap reggel felébredsz és a világ ugyanolyan ,semmi se változott és a félelem lassan oldódik és pár nap múlva rájössz, hogy a kutya se gyanítja ,hogy ez az egész átkozott ügy az esemény, ami neked égrengető valamiképp elkerülte a külvilág figyelmét. Aztán új ember leszel.

A felhőkön túlról rámmered az ég. Gyönyörűszép sorsokat rajzolnak belőlük csillagos szemek és én elégnék bennük. Velük vagyok most, hogy róluk álmodom. Szórakozott pillantással elejtek egy szót és kettőt találok helyette. Szerencsés szelekció gyümölcse képpen újabb, rózsafelhők úsznak át az égen és múltról mesélnek nekem. Hogy reccsen a deszkapalánk és egy lány nem reszket tovább a sötétben. Átöleljék őt, erre vágyott mindig és megtenném, de nem én, nem mi vagyunk már. Annyira szép, kimondani is borzalom és abszurdum szavak csúsznak verítékképpen a hátamon. Csak gondoljak rá, csak lássak bele egy kis szentimentalitást és libabőrös leszek. Kire gondolnék ilyenkor, ha nem rád?!

Akármerre nézek csak az a hihetetlen satnya, fáradt érzés jut eszembe. Szembe jön aztán egy percnyi vakolat ,a szemem tömi be vele. Magával ránt aztán, mikor átlépek a falon. Ott, kint a külső realitásban maradt egy réteg ,az alakom. Áttetsző semmi lettem hirtelen ,s mindenütt tuják, levendulák s más növények nőttek. Belepte az inszalag a kertet, a teraszt a mindent. Ott sétálok köztünk, lehúz olykor, néha feldob ,de többnyire én most azt hiszem az elmém egy új túlvilágot karcol a szélből a vízbe.

mélybe

De mi történik akkor, ha az örökkévalóság túl sokáig tart? Megunom és visszajövök? Nem tartom valószínűnek hisz' azt itthon már büntetik. Semmiféleképpen nem mozdulnék el a nihilből. Ha már egyszer kiutalták nekem és a körforgás megtett helyettem mindent, legyen így. Azt mondanám, hogy ez tök jól van úgy, ahogy van. Nagy általánosságban ezt szoktam mondani, de az is eszembe jutott, most hogy itt lebegek a semmi közepén, hogy hihetetlen magasságban és elképzelhetetlen mélységben is lehetek. Azért gazdaságos ennyire, ez a körforgásból kikerülés dolog, mert amíg nem elég érett rá a lélek, visszadobják a kérvényt és szenvedj bazd'meg ,amíg nem világítasz mint a hasadó urán, vagy valami ilyesmi. Kevesen vagyunk ennyire érettek, az az igazság és ha mégis kikerülünk, vagyunk már annyira bölcsek, hogy nem szólunk ha egy cipősdoboz méretű helyen kell eltöltenünk a maradék időnket. Az örökké ilyenkor átalakul és a cipősdoboz ,mindjárt egy nagyon apró fiók méretű edényre kezd el emélkeztetni. Persze a lebegés még adott, de azok a szagok megszűnnek, amik a viseltes tornacipőktől származnak, amiket egymásba hajtogatva felejtenek el egy polc alján és azért nem dobnak ki, mert jól jöhet még az egyszer.

Egyébként, arra a következtetésre jutottam, így mindezek után, hogy visszamennék. Tudom, már próbáltam párszor, de megpróbálnék úgy megszületni, hogy mindent tökéletesen csinálok. Persze attól a ponttól kezdve, amikor már úgy ahogy tudatomnál vagyok és már nem elnézhető ha a gyerek túlzottan antiszociális. Nem okozok a szüleimnek semmi bajt, gyakorlatilag megteszek minden pozitívat amit csak megtehetek, minden apró részletre figyelek és e közben úgy élem titkos kis életem, hogy mindent kipróbálok amitől egy lélek egyetlen élet alatt megérik annyira, hogy visszakerülés esetén benyújthassa az igényt a nihilbe való megtérésre. Hívhatják akárhogy, nekem csak egy cipősdoboz jutott ,de a véleményem tartom. Szeretnék egy percig zuhanni aztán érezni a húzó érzést a bokámon,közbe mintha kirántaná a gravitáció a szemgolyóimat a helyéről. Szeretnék ,olyan magasságokból leugrani, ahonnan leesve normál esetben az ember elpusztul. Szeretnék berúgni egyszer, sajnos nem emlékszem semmire és ennél a pontnál jegyezném meg a csattanót. Sosem emlékszünk semmire, ezért nem tudunk a hibáinkon túllenni. Hogy oldanám meg a problémám, ha csak rémlik, hogy azaz utca, de ha bemegyek már elrontottam, tehát...ami rossz érzést okoz azt elkerülöm. De most komolyan?! Így lesz nemesb a lélek?! Nemár.

Hogy mit szeretnék még? Hát, eszembe jutott, hogy itt gőze sincs a semminek arról, hogy az itt lebegő senkik egyszer valakik voltak és valakinek érezték magukat egyszer annak idején, valakiben. Tökmindegy, magyarázhatom úgy sem hiszi el nekem senki, hogy ez létezik. Ugye, hogy ugye. Ez van az emlékekkel. Ha nincs akkor belesimulsz a semmibe és tudattalan gőz vagy csupán, kiizzadt por, bordábafújt áttetsző gondolat vagy valami ilyesmi...

A dombnak fölfelé lábbal, lóg egy napozóágyról két kar hamuval ,vodkával érintve a földet. Nem számít a mindenek, az elcsámborgó, túlcsámcsogott szavak háttérzajjá szürkültek már. De az a fa, az a sokágú cseresznyés hidra ,kinek nyakain gorgófejen tekergőző kígyók a levelek, annyira gyönyörű hogy be nem telhetek veled. Mert a tányér fölött buborékot fújtak a világ fölé, s e búra teteje kizárta a jóidőre kártékony marhákat. Kik a Nappal a semmibe bújtak aztán ,meglepődve tapasztaltuk, pelyhes fehér barik voltak csupán.

Rózsaszín, narancs bundás fellegek nyúltak át óvatos kezekkel kitágult pupillám felé. Arcom simítja, hozzámbújik és a magasba rántana, de ő csak fény és a fény csak az elme egy titkos csücskét viheti magával. El is vitte, szárnyra kelt vele és a hidranyakra nőtt gorgófej szemétől megkövülve mozdulatlan testem a sok ezer rezgő nyárfakígyó szanaszét szedte. Törött lelkem így az égben csak egy mozdulat lett aztán, a fény ajándékképp meghagyta nekem a pillanatot, a naplemente mozzanatát.

XII.

A hátsó szoba magányában ,egyedül árvátlankodik egy gyújtatlan utolsó szál a hamutálca szélén egyensúlyozva. Sehol nem látni poharakat, az asztalok tiszták és üresek. Mint ő.