csöndablak

Reinig úr, mondhatni egy majdnem átlagos férfi volt világ életében. Átlagos, mert neki is volt szerető családja, és bár egyke volt, de jól kijött az unokatestvéreivel. Átlagos, hiszen tisztességes munkája volt, volt egy szerető felesége meg már úton volt a második gyerek is. Reinig úr egy teljesen átlagos bankban dolgozott, mint teljesen átlagos középvezető. Utálta a főnökét, utálta a beosztottjait, de ezeket is csupán csak megszokásból, amúgy átlagosan.  Apró aberráltságai persze neki is akadtak. Például azért szokott rá az Amerika Focira /azzal ellentétben, amit a feleségének mondott/ mert így nyugodtan ráránthatott egyet hétfő esti magányában a cheerleader lányokat lesve Stephen Hawkingot is megszégyenítő nyálcsorgatás közepette, valamint – hiába a banki meló -  neki az ATM-ről előbb jutott eszébe az Ass To Mouth mint az Automatic Teller Machine. De hát mindenkinek van valami fétise nem igaz?
Mindezek mellet, Reinig úr legnagyobb furcsasága mégsem agyának elvetemültségéből fakadt. Legalábbis nem gondolati, hanem sejti szinten. Reinig úr agya ugyanis konkrétan bomlott. Mire elérünk történetünk kezdetére, addigra a táblázatokat, ügyfeleket, és képzeletbeli lányokat hátulról tologató, egykor oly fényes és tekervényes axon háló, körülbelül úgy nézhetett ki, mint az egy hónapig napon rohadni hagyott fél tál őszibarack, amibe belekóstolt egy patkány, de annyira borzalmas íze volt, hogy inkább visszahányta és ráhugyozott így figyelmeztetve barátait a veszélyre.

-          Hogy a kurva… istenit… annak a… eszement… Lantos… Pistának… miért nem… lehet…. becsukni… az…. ajtót…

Üvöltötte a nyugdíjas néniktől már jól ismert fennhangon egy idős nő egy Pesti bérlakás 2. emeleti gangján, szavanként egy-egy lapátsuhintással nyomatékosítva mondanivalóját, amit egy szakadt ruhájú, vérrel teli torokkal hörgő emberszármazékra mért meglepő ügyességgel, gyorsasággal és erővel.
Erre lettem figyelmes éppen, amikor kiértem az egy emelettel lejjebbi lakásom kijárójára.

-          Mancsi néni! A nyakát tessék ütni az élivel, attól hamarabb kipurcannak!

-HRECCS-      és valóban, a szívlapát éle pillanatok alatt törte el a 3. nyaki csigolyát így megszakítva minden kapcsolatot a rohadó agy és test között.

-      Köszönöm kedveském! De ha azt a rohadt Pityukát meglátom, az se jár jobban az biztos! Megint részegen jöhetett haza aztán nem csukta be a biztonsági kaput. Én meg jönnék ki gondozni hajnalban a zöldségest, aztán valami agyalágyúlt bankár meg az én beleimből akar reggelizni. Hát normális az ilyen? Mondja meg nekem Andriskám?! Az ember azt hiszi nyugdíjas lesz ’azt végre pihenhet, erre az ilyen iszákos barmok miatt stresszelem magam minden nap. Nem bírja nekem már az emelgetést a hátam….

-      Jól van Mancsi néni, jól van… Majd beszélek én a Pistával ne féljen. Na, tessék lepihenni, azt a dögöt meg majd elvitetem a gangjáról!

És már nyúltam is a zár felé, táskámban keresve a kulcsot, amikor rájöttem, hogy ez már egy ideje nem így működik.
-      Kérem, hajoljon közelebb! Retina szkenner és sejtvizsgálat folyamatban!

-          Jól van Andriskám vigyázz magadra!...

Hallatszott még fentről, aztán 2 pittyenő hang és mindketten beléptünk saját kis jól szigetelt, és felfegyverzett odúnkba.  2 Pesti bérlakás egy Biztosított lakóházban ahol retina szkenner, sejtanalizáló, 5 centis vaskapu, kiépített kamerahálózat, amiket napelem táplál, és nem utolsó sorban egy kisebb seregnek elegendő fegyver és lőszer óvott meg minket a külvilág veszedelmeitől. Azoktól, akik olyanok voltak, mint az imént a 2. emeleti gangon elhunyt Reinig úr.

------------------------------------------------------------------------------

folyt köv?

/választ+kritikát/

Eltépem a csomagolást és kiveszek egy zsebkendőt a zacskóból. Félkezes mozdulat következik, aztán egy kétkezes és végül az említésre sem méltó ürítés. Ki mire gondol, a jóérzésen belül elfér még egy két hasonló kézmozdulat,de hisz tudja mindenki a nátha már csak ilyen.

Egyetlen lámpa áll a fekete semmi közepén. Halk kopogás hallatszik aztán fülettépő, elmét megrázó hangzás rebegteti meg a semmi közepén álló villogó közlekedési lámpa által megvilágított levegőt, mint összevert cintányérról felszálló port. Aztán egy alak fordul be a fénybe és megjelenésével ismétlődni látszik az újabb borzalmas és elviselhetetlen hangzás.

Orrát törölgeti a lámpa alatt álló fél kalap és fél ballonkabát. Csak ennyi látszik belőle és egy félig a feketébe lógó fél mozdulatsor, minek keretében az illető orrát törli, aztán újból tüsszent. Eltelik pár perc és a szipogás is elül lassan. Ám mire, a csönd újból rendezni tudná szétzilált sorait a távolból, újra cipőtalpak kopogása hallatszik.

Egy fél kabát és egy fél kalap áll a lámpa alatt és tüsszentést visszatartva figyel a sötét felé, sejthetően kíváncsi tekintettel az ismeretlen felé. A kopogás egyre hangosabb, ahogy telnek a másodpercek és hirtelen még egy fél kabát és fél kalap jelenik meg a csöppnyi körbe rajzolt aranyszín és sárga kör peremén épp átlógva a sötétséggel kontrasztban.

Kíméletlenül hangos! Kimérten csöndes? Ijedt. Érdekes. Érdekes?!

Egyszercsak a később érkezett túrkálni kezd a zsebében.

Ijedt. Bátorító. Cinikus. Jóindulatú?! Negatív. Semleges.

Átnyújt a fényességen a fél kabátból kinyúló fél kabát ujja egy szál zsebkendőt. A másik pedig nem bírja tovább és tüsszent, de akkorát és olyan intenzívet hogy pár percre megszűnik a lámpa fénye, mintha a visszatartott energia az elektronok áramlásába szólt volna bele,úgy elfújta pár másodpercre tört atomra szakítva szét a fényt,mintha pozdorja maradt volna csak és az is nyálkával vegyülve emlékezne a kövön a láthatott formákra mik csak a fényben mutatták meg látható testüket ha valaki rájuk pillanatana...

A tüsszentő zavartan elveszi mindezek után az ijedt fél kabát ujjától a zsebkendőt és megtörölgeti vele magát. A másik csak áll és bámul és bámul és áll és semmit nem csinál csak van és áll és kalapjának karimáját lejjebb húzva bámul a semmibe, mint aki halott.

-Mielőtt újból tüsszentenél...

-Igen?

-MI lesz ha elmúlik tőled a fény?

-Nem tehetek róla, allergia.

-De lefogod tüsszenteni a fényt és sötét lesz. Találj ki valamit!

-Elmenjek?

-Menj.

és elment. Így áll most egyedül egy fél kabát és egy fél kalap a fény szélén, a világ végén.

Megint nem találom a hangom és minden megnyilvánulás után úgy érzem, ezt nem kellett volna. Legalább utána reagálok magamnak és felismerem a felfedezést, hogy amit tettem az kifogásolható bizonyos szempontból. Azonban a szempontokat tekintve jó vagyok, hiszen ez csak egy végtelen rubikkocka egy lapján domború szemgolyójának bizonyos szögben történt észrevétele és ha azt is hozzávesszük, hogy ráadásként még az enyém is...Szóval érthető, hogy bízok a véleményedben vagy legalábbis úgy teszek, hogy nem megyek el mellette minimum változtatások nélkül. Nem akarlak elveszíteni, mert értékes a véleményed. Nem akarom, hogy kívül ess, hogy eless és ne legyek ott mikor a kezed nyújtod. Bár sosem nyújtod én sem nyújtom. Én csak azt akarom, hogy meghallgass és te nem vársz semmit tőlem cserébe csak hogy legyek végre valaki. De mi lesz akkor, ha elmúlik ez az idő és befejezem a munkát? Én befejezem és te elmész? Más leszel velem, ha már teljesítettem az elvárásokat? Elfelejtesz?!

A bőrőm alatt érzem és tudom, hogy belül mindenki rózsaszín. Nem is kell ezt ellenőrizni, hiszen így van. Evidencia. Még egy ami ehhez hozzájárul és kapcsolódik, mint félelemforrás. Van az a fésű, ami olyan mint a tapasztalat. Egy olyan fésű, amit csak akkor kapsz meg ha már kopasz vagy. Ebben a versenyfutásban érzi az ember igazán azt a szintet, amit el tud érni és azt, amit sosem. Magyarázom:

Van egy szint az életedben, mindegy hogy miben. Szociális élet, munka, párkapcsolat. Választhatsz, hogy neked mi az. Akármi, kedvenc hobbi. Sokan csinálják, sok féleképpen de szükség van az érzékletesség kedvéért arra, hogy behatároljuk a szinteket, hogy legyenek a level*-k között különbségek. Van a level egy, a level kettő, a három az ezer. Te mondjuk mozogsz a négyes szinten és folyamatosan azt érzed, hogy nem vagy jó és küszködnöd kell, hogy egyáltalán a minimum szintet elérd. Sokan úgy döntenek, hogy egy szinttel lejjebb mennek a sajátjukéhoz képest, hogy ott lehessenek a legjobbak nulla küzdéssel. Ez velünk a baj, erre vagyunk hajlamosak. Itt van bennünk az ígéret, hogy akármit és akármilyen szinten képesen vagyunk művelni. Nincsenek határok, minden elérhető és ez olyan nagyképűséget szül, ami a dolgok eltologatásához vezet. Ráérek még arra, van időm és jó itt is. Majd fejjebb lépek és küzdök ha muszáj lesz. Pedig a muszáj most van, nem igaz? Amit ma megtehetsz, ha nem teszed meg ma, a holnapból tegnap lesz és a tegnapból egy olyan jelen ami visszalépést jelent soha nem jövőt. Az eljövendőért való küzdésre való törekvés közben pedig, ne felejtsd el soha egy pillanatra sem, hogy a saját boldogságod mindig a küzdésben van. Egyik napról a másikra mindenki tud élni, az a rendszer amibe a társadalom a hangyáit belekényszeríti még mindig csak a társadalomtól függővé váló, a gépezettől függő rendszer és nem a tiéd. Szürke lét, ismétlődéssel és mégis ha odafent azt mondják, ha úgy döntenek hogy átszakad a gát, elúszol megfulladsz és elkárolnak mint egy szükséges veszteséget.

Ezért küzdj, ezért lépj feljebb, ezért ne legyen elég az egy szinttel lejjebb,mert életed végéig bánni fogod hogy elaltattad az érzést ,hogy szar vagy, minthogy küzd azért hogy a legjobbak között legyél a legjobb és legyőzd önmagad démonát. Ne légy szar!

"Nem bonyolítanám túl, de távol áll tőlem a messzeség. Pontosítom inkább, messze került tőlem a távol és ami távol van, azóta annyira egyedül van nélkülem, hogy e távolság felmérhetetlenné vált közöttünk."

Nézte pár percig, aztán letette a pennát. Régi sarki bútoros bódé pultjáról csent ócska szalmaszál volt ez már akkor is, a számítógépek, klaviatúrák hajnalán. Majd vissza fogja vinni, ez is eszébe jut. Aztán ebből kifolyólag az asszociáció újabb sort írt, egy bekezdéssel alább.

"A pulcsiát visszaadnám, mennyire régi ez a szám...Eltűnődve áll a toll a kezemben. Leírni sem merem, hogy mi jutott eszembe. Nem, az a lehetőség nem fontos már."

Egy szál cigaretta éli végét az asztal lapja fölött a fekete hamutálca foghíjáról alá lógva a semminek tűnő szürke félhomályban. Ujjak dobolnak halkan és vékony hamucsík zuhan a tálca tenyerébe, az elfogyó szürkeségbe. Elég volt egy slukk, évek óta elég már csak pár nem kell több. De a hangulathoz kell a cigifüst felfelé irányuló, megtérni vágyó szennycsíkja. Aztán egyszercsak megszakad a csönd és az új diszharmóniát egy másik kéz érintése hozza el. Az arcokon mosoly, a szájon lopott csók, a szemekben öröm tükröződik és egy újabb csík csalja halódó társa füstjeleit a plafon profán mennyének domború tavába.

"Ezért ezért, hol a tea?Öntenék a csillagokra, mint a gőzfürdőbe gőz fejlődik, minden kontúr elrejtőzik...és csinálj teát, ne húzz bugyit, hangod hallom csábít, szédít. Nem én vagyok ez már, űrhajómat tolnám tovább, világvégi fényképhalmot gyomrába én behajítom darabonként...hadd égjen és hadd repüljünk e mélaságban, az utcában."

Kéz a kézben asztallapon fekszik, a cigi elég és az a valami ami izzik betölti a teret. Pont annyian kellünk, pont annyira az egyedüllétnek. E méla cimboránknak,hogy elhagytak minket mindannyian kik nem számítottak. Bús vagyok tőle, hogy ezt hoztad nekem. A harmóniát elütötted és rosszat hoztál gyönyörűbe csomagolva, a legszebb vagy de a kedvem...Induljunk el lassan, halkan hogy senki meg ne lássa. Mit hagyok itt az asztalon? Egy tollat, egy szál papírlapot amire nem írtunk semmit, hisz ami semmi az meg sem történt.

Esik és a szív tovább áll. Esernyő alatt meg nem fázik, vérrel szívja tele magát, ő így lélegzik. Elmúltak a szebb napok, a borgőzös nyári csendéletből elfogytak a színfoltok. Egy láthatatlan erő nyelte el őket belőle és a művész csak áll a vászon előtt és mered előre. Azt hiszem szomorú, pedig ő húzta ki a dugót s most e mozzanattól az egész világ szürkévé fakult.

Még érzem az illatát ha elképzelem hogy itt van az az idő. Nem kell visszapörgetnem, csak belegondolok és itt van az a tél. Kilógó derékkal mászkálni az elmúló nyár sarkán, jókedvűen dideregve a nyárra emlékezve úgy ,hogy messze még a továbblépő nyár.

Kilépés ebből a kerékből, átlépés egy újabb küszöbön egy új világot kitárva. Ember, hogy megváltoztunk! Nem ismerek magunkra! Nem hiszem el a történteket, nem hiszem el azt ami történik. Arra gondolok, hogy nem szeretem az uborkát, sosem szerettem. A csemege finom belőle, de azt is csak egyszer-egyszer eszem meg. Jobban szeretem az édes dolgokat, a finomat, amit percekig nézel és csak utána eszed meg, ha kigyönyörködted benne magad. Ez is számít, a külső a felszín. Hidd el, hogy nem! Nem beszélek a lelkére senkinek, ezek után tényleg befejeztem, mert az uborka is hűsít és jól esik a második fogás közben, de annyira savanyú, hogy az hosszú távon nem megy. Bezzeg régen..."

Megváltoztam, nem kicsit. Felnőttebb lett a kicsi, tudatosabb. Menti a dolgokat, részekből egészet hoz ki és folyton elemez még mindig. Nem felejtett el semmit és ezért fáj a jelen sokszor, hisz ha a rég rossz lett volna...most miért ne lennék boldog?! Képzeld el, mi lenne ha a múlt szépségeivel meghasonulna a jelen világ és ez szép élet amiben vagyunk, (mert az és mi is lehetne más?!) hirtelen közelebb lépne a skálán a tökéletes felé. Mindenki párra találna, mindenki a múltté. Nem az újra elkövetett hibák halmazába vissza rendezni a dolgokat, nem fáradt elmúlásnak áldozatául esett szétszakadt kapcsolatokat, nem a lehetetlent akarom górcső alá tenni. Csupán azt az örömet, az akkorit a mostba átvetíteni és reprodukálni egy olyan jelennek, ami megérdemli.

Fejtetőn gurulnak a görgők, a világ horizontja az égbe szökött. Eldőlt itt is a világ, fél szememből látom, már benne magadra se találsz. Hát fenntről jobb lehetett a lent-IGEN!-ezt megbeszéltük, a végén majd rájössz újra, hogy ezt akkor hogy is értettük. Pillanatokként kattan az óra mutatója, pattanó hangzást produkál az óra bogár és hangja horizontált szerteszét zúzza. Mert az idő a világ rozsdás kalapácsa, fekszünk a fűben és azt reméljük nem sújt le ránk, de mindig jön újra és újra. Nem tehet mást és nem is akar, megcsókolsz tán én elfordulok tőle, egészen magamba. Ne bánd soha, ne bánts érte mást, se engem mert amit teszek belém van írva, nem én ebben a vak témában folyton elveszek.

A lemenő nap fényében, úgy érzem nem vagyok készen. A világ még várhat rám, időt szakítok és örülök, hogy a részben a lét csak a félsz és bújtat a tudatlanság, mert nem bánt amit nem értek. Ebben az elmúló szétcsúszott valóságban csillog az arcod, egy pillanatra hihető, de egy másikra már fordul és tényleg te vagy. Nem ismerlek jól, nem vágyok se jóra se rosszra, amit kézpénzként a kezembe nyomtak én elköltöttem tanulságért, hogy ami egyszer nem ment, soha nem mehet újra.

Kis klisém végén egy üllőn csücsülök éppen, a kalapácsot várom, de az idő itthagyott és én még mindig nem értem. Sárga színből tudatlanságot kovácsol lassan alattam a hitem, hogy megértem, hogy megérem azt, hogy egyszer rám lesznek irigyek és végül ketten mászunk majd le innen. 

Egy falattal kezdődött minden, aztán lyuk nyílt az ingen és elszakadt a gombom. Két arcom nőtt, az egyiken sáros vér a homlokom, a másikon te vagy és rajtam mosolygunk. Nem, még mindig nem ismerlek mostmár biztosan tudom. Kiábrándultam a helyzetből, alá-fölé rendeltségi viszony?! Semmi ilyet senkinek aki így él, aki így élhet!

Két arcom nőtt a fejemen, vállalhatatlan. Szereted. Röhögünk rajtunk, vigyorgunk és mi így élünk, nem haldoklunk. Fáradt vagyok csöppet, ha rád nézek már szárad. Esernyő alatt az egész világ, fáradt voltam veled, elfáradtam. Nem égetem magam, nem ez a lényeg! Én vegytisztítom hővel a fémből, önmagát a fémet! Hogy végül teljesen tiszta lehessen, hogy átlátszó hogy gáz nélkül, úszva a vízen is égjen és fény legyen az éjszakában,örökmécses. Gyönyörű pilácsa a földi égnek, kik ha a sötétbe reményt vesztve menekülnek, lássák csak, hogy lássanak ilyet, lássák hogy mily gyönyörű az élet és ne tudják meg soha, hogy ez belülről hogy éget.

"az állandóan jelenlévő hangokhoz szólva"

Tudod, nem egyszerű összehangolni a dolgokat. Nem írhatok le mindent, már nincs meg ez a fajta szabadságom. Nem tudok egyszerűen gondolkozni és nem tudok egy az egyben megcsinálni mindent. Nem tudok leülni tanulni vagy nem tudok elolvasni egy könyvet anélkül, hogy a körülményeket nem simítanám a helyükre. Bár néha...

Leülök, szótárazok. Elkezdem. Kis cetli kell, post-it. Megkeresem, három perc. Megvan, kiírtam négy szót és kifogyott a tollamból a tinta. Új toll keresése a táskámban, másfél perc. A hatodik szó után összegzem az eddig lefordított mondatokat és folytatom. Szöget üt a fejembe egy gondolat a hetedik szó után, hogy nem látok rendesen. Felkapcsolom az asztali lámpát. Írok tovább, de az író kezem árnyékot vet a papírra. Fogom és jó fél perces procedúra, mire áthelyezem az asztal másik oldalára a kábellel együtt. De ez sem jó, mert túl erős a fénye. Kezdem érezni ahogy fut az ereimben a vér, ahogy felmegy a pumpa, de nem leszek ideges. Szépen kikapcsolom az asztali lámpát és a szoba másik végéből átrángatom szobabútoraim legfiatalabb tagját egy jópofa ikeás állólámpát a jobb vállam fölé eresztve a fényét. Írni kezdek és ez már jó. Harmadik szó a következő bejegyzésből, felfelé tolom a papírt...és ez már megint nem optimális. Miért teszek így? Azért teszek így,mert fáj a hátam amiatt, hogy túl alacsony a nem író asztalnak legyártott alapvetően ágy végében álló előbb kredenc névre hallgató betanított  alul-felül ülő tv-tartó állványom. Ez a probléma. Lejjebb állítom a forgószékem. Még mindig kellemetlen, vagy a hátam fáj vagy a lapot igazgatom. Elmegyek csinálok egy vödör teát, negyed óra kiesés. Visszaérek leülök lámpa felkapcs, laptop kikapcs, külső rekk hupsz és kopp. Minden a helyén és start. Pár percig működik az előzőleg abbahagyott optimálatlan munkamenet és leülök a földre.

Húsz perccel később végzek és elégedetten csúsztatom a mappámba a diplomácia szaknyelv kettő névre hallgató tárgyamhoz tartozó nyomtatványokat, miket ide-oda, alul-fölül és orrba-szájba ragasztottam megjegyzésekkel post-it ekkel és más egyéb fontos és nem utolsó sorban hasznos jelzőberendezésekkel.

Szeretem tudni, hogy megy ha nagyon akarom. Szeretem a gondolatot, azt az érzést amikor valamit le akarok szarni és megszólal ott bent az az apró hang, ami azt mondja, hogy ne csináld már. Pár percig azt mondom neki, hogy de. Abba fogom hagyni és felhergelem. Tíz perccel később kinyújtóztatott tagokkal ülök és fotelből bámulom a tv-t. Megint megcsináltam egy fél órára saccolt témát hozzávetőlegesen 1/3 idő alatt. Zseniális ez a nap!

Megint vetítést rendeztek idelent, ha ilyen van sosem tudom hogy mi történik odafent. Mert mintha máskor sejteném... Úgy játszik a sorsom hogy csak sejtem, hogy mi lehetnék ha megvalósulhatna amit a poharamba csöpögtetnek, csak pár pöttyöt éreznék belőle meg már máshogy innám... De nem tudom mit hozol, azt sem hogy mit vetítesz folyton csak azt hogy hazudsz nekem. Nem mondod meg egyenesen, pedig én nem kérem számon, én nem is kérlek rá, hogy eláruld csak...Csak hagyd, hogy könnyebben higgyem el, talán ha kell elég ha vakon is,de te légy a szememben az aki feltétel nélkül szeretsz és elfogadsz engem. Istenem.

Leveszem a pólóm, mezítelen felsőtesttel állok a szentély kapujában. Olyan érzés most belépni, mint felvágni egy koponyát és átlépni egy csizmával az elme szövetén. Kicsit irreális vagy inkább naturális? Helyzettől függ, de megihletett a gondolat hogy egy pillanat alatt megoldhatok vele mindent. De én nem gyilkos vagyok, őt csak nézem kívülről és megdöbbent, hogy megihlet. Beteg írók,még betegebb forgatókönyv írók vázolják fel elénk a valóságukat és azt hiszem, hogy olykor az emberi kreativitás az utcán megragad az egyszerűbb "oltsuk ki a gyertyát'- szerű eszközöknél és nem bonyolítja túl a dolgot. Az igazi betegség a valóságban a kreátor álltal meg nem valósított sztorik publikálásában rejlik, hiszen az igazi szörnyetegeket nagyon sokszor a média teremti meg.

Nem szeretek festeni. Világ életemben utáltam, mert képtelenség vele tökéletesen precíz munkát végezni. A festékre magára gondolok, nem szeretem mert szétfolyik,mert mászik és mert a sors keze nem az én kezem. Önálló életre kél és nem lehet vele elérni az abszolút pontosságot. Én rajzoltam régen, szerettem és jó voltam benne. Még nagyon régen nyertem is valami díjat, de ez túlzottan elvinné most a történetet más irányba ezért inkább hagyjuk. A grafit pontos. Nézd csak meg ő, hogy csinálja!

Iszonyú puha grafit ér az áldozat bőréhez és elveszítettem az érzés adottságát. Nem a bőröm, nem a külső burok sérülése okozta a problémát. Nem is nevezném problémának, mert én így veszítettem el egy érzést, az eszközzel a kezemben. 

Átugrom a darabolást. Hogy őszinte legyek, az utána következő kivéreztetéses rész sem érdekel és nem fog meg a bezsákolásos, elásós téma sem. Nekem senki ne integessen a másik oldalról levágott karokkal. Engem ott ne várjon senki és ezt most a kevésbé pesszimista értelembe vett módon írom le. Aki megelőz, szeressen annyira hogy örüljön nekem, hogy én még bírom.

De itt van a teremtett szörnyeteg és már elmetszette az áldozat torkát. Befejező epizód, ahol minden rendben lesz és mindenki a helyére kerül. Számomra megszűnt itt a film, túl nyilvánvalóak voltak a lépések. Tisztában voltam a lehetőségekkel és azzal is, hogy adni kellett egy lehetőséget a sorozat folytatásának és ezért tették azt amit tettek. Nemhogy nem ölték meg, nem adták a rendőrség kezére és nem szakították el a körülötte élőktől, nem szüntették meg a gyilkolási vágyat benne. Itt szakítottam ki magam a történetből és őt is magammal hurcoltam a kis világomba.

Ott áll az asztal fölött, épp a felém emeli a pengét. Rávigyorgok és visszahelyezem az előző alanyt a helyemre. Csak egy harcosok klubjás villanás, azzal a különbséggel hogy egy idiótát vágtam a tekercsre és nem egy fél másodpercre se megjelenő hímivarszervet. Nem vesz észre semmit, de a keze lassul. Látom magam előtt egy másik kamrában Jason Vorhees-t a kezében a mindenki álltal ismert hentesbárddal közeledni az áldozatához, aki nemes egyszerűséggel úgy rúgja hasba hogy szerencsétlen alászáll egy tóba tőle,közben tudván tudat alatt elcsökevényesedett diónagyságú agyában is érezve a vesztét, ami csak fulladás útján érheti el. Egy másik kamrában Freddy Krugert kínozza hét kiéhezett hat és kilenc esetleg tíz éves kislány mindenféle apró, kínzó szúró vágó eszközökkel. De nem, én jobbat találtam ki a mi hősünknek.

Hozzáér a penge az archoz és a haldokló test lényegtelenné válik. A gyilkos szeme megmerevedik egy pillanatra és gyanús árnyék fut végig az arc izmain. Közelebb hajol a testhez, vizsgálódik. Végigméri az egészet, de nem talál hibát. Minden apró részlet változatlan. Ekkor hátratántorodik a felismeréstől. A szeme kitágul, alig kap levegőt és szinte fuldoklik a gondolattól. Megszűnt a vágy és megszűnt vele ő is.

...és kilépek.

Egy autó száguld a Balaton partján. Vizes üléseken ázott, fázó arcok remegnek. Kiszállnak aztán és belefeledkeznek a nyárba.

Az az izzás, ahogy felkel nekünk magyaroknak ugyanakkora jutott belőle, csak kisebb alatta a tenger. Mert ez a mi tengerünk, a mi óperenciánk. Annyira gyönyörű.

Mezítlábak sétálnak az úton, betonon, nyári nap melegtől meleg kormos, koszos kígyó hátán. A hajnal lezárt valamit belőled, nyár te lány te ott maradtál és amint lemegy a Nap, már vársz rám a pultnál, az asztalok mellett ott ahol hangosabban szólnak a slágerek.

Éjszaka testek esnek a vízbe, hideg ragyogás a közvilág és néhány kihívó szempár tükre a víz lélektükrében lángot szór a hullámok morajlásába.

Te vagy a nyár, te vagy a gondtalan mindennapok súlya, amit levetsz magadról az mind, mind csak felvehető felelősség, több idő az új időkbe visszaforgatott múltból. Nosztalgia, annyi szépség, emlék és fáradhatatlan, végtelen mozgástér egy olyan létben, ahol a korlátot az adja, hogy nincs határ. Nem futok el, ha nincs kerítés ami bezár.

Szikrám csücskén egy balkonon a csupa széthulló arany pilácsok rengetegéből csak én látszok át, ha tükörben nézem magam. De, hogy más mit láthat? Izzást és végtelen ellentmondást.

Próbálom úgy formálni a szavakat, hogy a hasznomra váljanak. Gondolkozom és törekszek arra, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy én akarom. Befolyásolok, manipulálok és a lelkiismeretem közrejátszása végett, szem előtt tartom, hogy amit elérek azzal ne ártsak senkinek. Aztán egyszercsak történik valami.

Elszakad a kép és pörgetem az eseményeket. Évekre visszamenőleg folytattam azt, amire most rájöttem, amit leírtam. Talán fél éve, talán egy de teljes mértékig leépítettem ezt. Nem tudom, hogy miért tettem talán sejtem, de azt hiszem hogy jobb így. Pörögnek az események, a lapjaim nyitva vannak és nem várok semmit. Nem befolyásolok, kíváncsi vagyok és nyitott.

Egyre többször fedezem fel mások tükrében, hogy amit csinálok az hasonló ahhoz, ahogy egy újszülött néz a világra. Vonatkoztassunk el a pozitív dolgoktól és attól is ami megtörtént. Vonatkoztassunk el attól a tisztaságtól, ami már rég nem jellemezhet engem, tekintve hogy a világ mindig hat a belső világokra. A ház súlyánál fogva tömöríti össze alkotóit és így lettem én is keményebb, tömörebb, szilárdabb, érzéketlenebb. De még mindig kíváncsi vagyok és meg tudok lepődni.

Meg tudok lepődni dolgokon és ez tetszik. Nem vonom meg a vállam és nem lépek tovább. Sosem lépek tovább és minden félben hagyott dolgot úgy kezelek, mint valamit amit folytatni lehet. Mindent a maga sorsa, helyzete szerint osztályzok és szeretek rendbe tenni, helyezni vagy tovább építeni. A jellememre is úgy gondolok mint egy épülő félben lévő valamire, egy épületre aminek szüksége van a tömörödésre és szüksége van rá, hogy kiégjen a külső réteg, a legkülsőbb burok. Ezért égetem sok oldalról a gyertyát.

Bizonyos szempontból már látom az utam. Látom, hogy merre haladok és tudom, hogy mire van szükségem. Tudom, hogy a pozitív dolgok meghatározóak és a problémák nem mások csupán újabb és újabb olyan kihívások és ezeknek sorozatai, melyek megszínesítik az utamat. Ez mind kézenfekvő,logikus,evidens és fontos része az egésznek, de egy dolgot nem tudok még mindig és ez a cd-nek az a része, amit hiába titkolok magam elől, hiába zárom el az agyam egy olyan részébe ahol nem férhetek hozzá, mégis elérhető távolságba marad és foglalkoztat és mindemellett, nem tudok vele mit kezdeni. Ez a párkapcsolat téma.

Arany cseppeket ejtenek a felhők az utcára, ahogy a fényszennyezés hálóján keresztül zuhanva szétkenődnek a betonon. Egy kölcsön esernyő alatt mászok és tudom, hogy fölösleges lefeküdnöm, mert mindjárt kelek. Azon filózok, hogy mit,miért, hogyan és mennyire. Nyitott lapokkal játszom, de változtam annyira, hogy már én sem tudok teljesen megnyílni. Ki tudok bontani embereket bizonyos fokokig, de elértem a saját határaimat. Nem tudok magamról többet elárulni, mint ami egészséges. Nem megy már, pedig régen...Egy időben ebből űztem sportot. Kifogásolható információk hadát zúdítottam a körülöttem lévőkre és ez a negatív perverzió volt az én természetes szelekcióm. Most letudom elemezni, de annak idején ez csak úgy volt megfigyelhető, hogy van egy srác aki puhatolózik, tapogatózik, barátkozik aztán hirtelen átlépi a határt és megy tovább. Most is átszakítom a célszalagot, nem arról van szó. Arról van szó, hogy ha át is lépem, fel vagyok készülve arra a reakcióra, amit kezelni kell és muszáj és kezelem is. Hogy őszinte legyek, tudat alatt működik már álom szinten is. Egyetlen dolog van, ami most mindettől elüt és paradox és kíváncsi vagyok hogy mit hoz. Nyílt lapokkal játszani, megmutatni mindent ami a felszínen van, mindent amit még meg tudok mutatni és lásd meg, ez vagyok én.

Most mindezek után...még mindig tetszik amit látsz?

Velem ül a sötétség a csöndben. Annyiszor tettetett már ilyet, sokszor szimulált velem álmot hátha elalszom tőle, de nem. Sosem történt ilyesmi, ha elültek a zajok és nyitva maradt a lélekpilács, izgága szemgolyókként csak a fényt, a mozgást keresték a belső térben.

Most ülök az ágyamon, a vak laptop mered rám szemből és érzem ahogy a hűtőborda lassan kihül az ölemben felvéve a testközeli normál állapotot. Pár pillanattal ezelőtt kapcsoltam ki, még a rövidtávú memóriám őrzi a gyorsan lassuló propeller akadozó hangját. Belefeledkezek a hallgatásba, fekete szurokra kúszik a narancssárga és a szemem hozzá is szokott már,hogy a közvilág a szőnyegre fekszik a pirkadatig és addig el sem mozdul, míg más fények el nem űzik.

Az utca fényeiben úsznak a falak, kitágul a tér és megszűnnek a hallható korlátok. A szomszéd tetőn lecsúszik egy macska, halkan dorombol,puffan aztán elhallgat, míg egy kutya üldözőbe nem veszi. A mi házunk tetején nyest vagy nyuszt vagy valami efféle lesi a pórul járt macskát, nevet rajta aztán dorombol ő is, a nősténye hátán. Egymást kergetik a fejem felett, újra feldolgozott téli aktív időtöltés, hogy a porontyok ha kirepültek egy új almot alkotni kell, hadd ne álmodjak már!

De ez a sötét magány, ez csak itt ül mellettem. Tudja, hogy a barátom, tudja hogy kedvelem. Emlékszik még ő arra, amikor élből utáltam. Ezért értékeli ennyire, azt hiszem ezért ilyen ragadós. Sosem felejti, hogy volt idő amikor ez az egész máshogy volt.

Áthallok aztán magamon és megszűnnek lelkem választófalai. Egymást nézik hirtelen bennem skizoid képzelgéseim és egyre közelebb lépve egymáshoz, legyőzik belső individumukat és összeolvadnak. A tükrök mik megszűntek összetörten lebegnek láthatatlanul és összevágják az összeolvadt testekből gyúrt új alakot. Ezer sebből vérzik a test és felismerem magam, mint külső néző először látom maszk nélkül önmagam.

Fejbevágott fáradtsággal issza a kávét. Keze alatt csúszik egy szál davidoff és esik. A füst szélét harapdálják az esőcseppek ahogy a tető alól kifelé száll és nagyra nőtt pókok rohannak szerteszét hálóikon a számunkra semmit jelentő repedésekbe menekülésképp.

A rosszkedv a padok alatt kúszik, macskaszerű fáradtság, unalom császkál a sorok között. A mozivászon sincsen semmi már, a három D-é is elúszott a halakkal. A nagy hal, a legnagyobb volt a kis vízben, de kifogták. A nagy hal, csak azt mondták, ő volt a legnagyobb de pocsolyában ritkán akad süllő vagy ponty, a kifogható csak a legnagyobb szarosfödörölből bújik elő.

A fáradtság issza a második kávét, nem a lélek diktálja már. Pont annyi kell, hogy az ébrenlétből előtörjenek a szavak és megszűnjenek a viszonyra utaló kényszerített megjegyzések. Jobb ha nem hangzik el semmi, jobb ha nem beszélünk szerelemről, jobb a nő téma elő sem kerül csak iszunk és pár pillanat alatt elillan a démon, a szeretet démona.

Aztán beesteledik és alászáll a mennyből az éjszakát jelentő halovány fényű szellempilács. Ragyogása vergődő testekre esik, de madártávlat eltorzítja azokat a mozdulatokat, amikben megtalálható a lélek. Nem diktál már, csak lebeg a semmiben. Az, hogy még van bennünk tudatosítja, hogy van értelme felszedni a következő karót, amit majd leszúrva eldönthetjük hogy merre megyünk tovább ezen az élethossziglan tartó számegyenesen...

Fekete masszát rágnak az ingán motor villamosfényei. Halk éjszakában zúgó ismétlődő ékelődés egyre mélyebben a sötétségbe.

Az utastér ülésein ülők majdnem az álmok kapujában, a sofőr pedig az álmosság tértelenségében lebeg. Változatlan az idő, szinte nem is telnek a percek.

Aztán felhangzik egy nóta, elhallatszik a valóság széléig. Beharangozza a szavakat, ütemes alapon finom női hang. A pupillák kitágulnak,a szemredő felrebben és a fátyol felszakad. A pörgés ha pillanatnyilag is, de a szám végéig vállalt időt velünk tölti. Mi vagyunk azok és a hajtűkanyarba szakad az üvöltő énekhang.

Korom sötét pilla illan, fekete haj borul a vállra és a számlap felületén a mutató koordinátát vált. Az ébresztőóra felcsengéséből ítélve érdemes ébren lenni. Pár pillanattal később ágyakon ugrál az ébrenlét és hajba hatol a karmolás. Hét torok üvölti a zene testéből kiszakított szavakat ütemesen, ütemtelenül.

A város fényeit követi a gép, az autóban a zene önmagáért ítt élt és bennem örökre éket vert. Egy ballon ez a szám, egy felfedező elveszett műhöld, amit az új világba szerelemmel küldtek, de már nem várnak vissza.

Morcos az idő, vagy inkább szomorú? Lehet, hogy bágyadt, lehet de én már nem tudom. Akármerre nézek csak ez a lángoló permet, ez az ónosan szitáló életunt semmi hullik az égből. Nem, nem értelek titeket. Hogy lehet ezt szeretni? Hogy lehet ezt szeretni, hogy fázunk, hogy kedvetlenné tesz ha kinyitom a szemem és mindenütt a csúszós, nyálkás semmiben úszik a táj?! Nem hiszlek el titeket!

A buszon szemben alszik valaki. Göndör tincsei arcát takarják. Talán alszik, talán. Kibámulok, de nem látok semmit. Amerre nézek és ameddig a szemem ellát csak a sötétség és a néhol magányosan álló villanyoszlopok földig érő fénypászmái által megvilágított szitáló hulladék aprón szétszóródó testecskéit látom. Nem lesz tőle jobb kedvem, se rosszabb. Olyan ez az idő, mint a született semlegesség, a vissza vagy a kivonulás teremtett szimbóluma. De ha te semleges vagy irányomban, mondd meg nekem én miért utállak ennyire?

Nincs megszemélyesítés, nincs szavakba öntött álindulat vagy műdüh. Nincs pofánoltás, parasztvakítás, helyeslés vagy kamuhazugság a szavak között, úgy olvasd. Most tényleg semmi erőm hozzá, hogy elhitessem akárkivel is, hogy a dolgok rendben vannak. Fenét vannak rendben! Egy pillanatig sem hiszem azt, hogy rendben vannak, mert tudom hogy azért küszködik a világ és azért megy egy irányba, mert van amiért és ami elől menekül. Az irányokat mindig a terhek adják. A gravitáció, a sex, a népvándorlás, a párkapcsolat, a multikulturalizmus, a kényszeredett asszociációk és az összes "igen, én is" alapú hülyeség, ami arra irányul, hogy kenjük fel, csináljuk meg, legyen újra a szarból vár, de nem lesz! A probléma azér van, hogy megoldjuk miközben alapjába véve, nincs is probléma...és visszajutottunk egy ponthoz, amit magyaráznék. Ha valami nehéz, azt nehezen oldjuk meg. Tehát, a negatívval párosítjuk. Tehát, ami könnyű-mondjuk-könnyen elérhető az pozitív. De ami könnyen jön, könnyen megy. Tehát, hogy is van ez? Ott van a szex, mint elejtett szó a magyarázat nélküli rengetegben. Azt mondjuk, hogy ami nehéz az negatív, a női test mégis vágyja a férfi test, akármilyen furcsán is hangzik, nyomását. Gravitáció, szex, Kundera. A lét elviselhetetlen egyszerűsége, könnyűsége nekem aztán mindegy de a könyv önmagába véve zseniális. A népvándorlást is elindította valami, éhinség, árvíz, globális felmelegedés, Hunok ahogy kinek tetszik, de egy probléma megoldásává vált a menekülés. (ha ilyen relatív, szemszögfüggő vonatkoztatási rendszerek között valaki meg tudja mondani, hogy mi "jó" mi "rossz" és mi a "nehéz", kommentben kérem)

A párkapcsolatot is azok gyakorolják legkitartóbban, akik legkevésbé bírják elviselni az egyedüllétet. Viszont, ha valaki minnél tovább marad egyedül, annál nehezebben vág bele egy kapcsolatba. Hat, hét évet eltölteni, esetleg emberöltőnyi időszakot valaki mellett akit nem is ismerünk, mert vagy nem volt lehetőségünk rá vagy út közben derült ki, hogy "heló szia, hát te vagy az?". Azt nekem ne mondja senki, hogy ha valaki húsz éves kora előtt összetalálkozik valakivel, az már annak az egyénnek az igazi egyéniségét szereti, mert az hazudik. Az egyéniség kopása,csiszolódása, fejlődése akár a harmadik x-ig is eltarthat!(persze ezt a rizikót vállalnunk kell...)

A multikulturalizmust a népvándorlásból eredeztetett problémaként fogom fel. Majd egyszer szentelek neki egy posztot, ha elég bátorságom lesz hozzá. Folytatnám onnan, hogy kényszeredett kapcsolatteremtési effektusok, mint "igen?Aha!Én is!Nálam is! Persze!" Sokat hallhatunk efféléket, ha valaki aktívan él és nyitott füllel jár. Ha valaki össze akar szedni, le akar fektetni vagy csak szimplán hamis benyomást akar tenni rád, az az első ,hogy a lehető legjobb képet vágja mindahhoz amit csinálsz. Legjobb példa a metál arc pláza cica téma. Sarkított példa, de nagy aszály idején ki ne csápolna egy britney számra, ha cserébe leeresztik a kútba? Ki nem szarja le, hogy milyen íze van amíg messziről jónak tűnik? A farkast is leeresztették, azt hitte hogy sajt van a kút alján, aztán jött a csobbanás és a nagy kerek sajt fent volt az égen...Hagyjuk már ezt a szánalmas oltást! Kit akarunk  becsapni? Ha nagyon szerelmes akar lenni valaki, generál magának hozzá indokokat, tényeket, összefüggéseket és megteremti hozzá azt az alapot ami után már csak a lépést kell megtenni és hallani kell a vágyott, " óh, igen járunk? Azám" kaliberű mondókákat. Hetek, hónapok, évek telhetnek el, de a vér nem válik vízzé, hát sok boldogságot!

Mi is van még itt? Hát, úgy nézem le kellene szállnom a buszról. A dühömet elmossa ez a semleges miaz, ami az égből hullik alá. Szeptember, köszi én így szeretlek.

Lefolyik a cukormáz az arcáról és láthatóvá válik a koponya csontja. A szívem szakad meg az ilyen felismerések közben. Egy pillanatig még tűröm, hogy rám néz hogy közelről hogy igazán érezzen azt, ami miatt sérülékeny lettem aztán átadom magam a szúró fájdalomnak a mellkasomban.

Körbenézek és nem tudom, hogy hol vagyok. Zavart vagyok, nagyon kusza emlékek súlyát érzem a vállamon és olyan közelinek tűnnek, hogy nem is akarom felidézni őket. Valahol mélyen megtörtént a felismerés, de még korán van hozzá, hogy teret nyissak neki. Gyorsan körbenézek. Asztalok, padok egy pult és az összekötő folyosón egy szép szőke lány rohan keresztül egy tálcával a kezében. Ismerem valahonnan, lényegtelen egyelőre. Valaki ül mellettem, hallom a hangját de nem értem. Ez is lényegtelen. Aztán hirtelen változás következik.

Arra gondolok, hogy nappal lehetett az előbb, mert most éjszaka van. Éles váltás után a szemem érzékelte a kontrasztot, a sötét és világos közti éles különbséget. Egy idősödő nő ül velem szemben és a kávéját issza. Nem gyújtok rá, pedig a hamutálca kihívón néz rám. Próbálok nem rá nézni, próbálok elvonatkoztatni aztán felismerem, hogy nem is én vagyok. Pár másodperc, a hölgynek elfogy a kávéja és ahogy visszateszi a kis csészét az asztalra következik a váltás.

Ömlik be a víz a pincébe és egy asztalon ülök törökülésben. Kicsit imbolyog most minden, de lényegtelennek tartom. Az asztal valószínűleg rögzítve van a talapzathoz azért nem mozog. Én imbolygok, én azt hiszem részeg vagyok. A hölgyről egy emlékkép úszik le a csigalépcsőn a pincébe, azon az úton ahol a víz hömpölyög szakadatlanul befelé. Összevesztünk, azt kiabálta, hogy ne hazudozzak neki. A hamutálcával kapcsolatban mondhattam valamit. Már amikor távozott sem értettem semmit, aztán megszakadt a kép. Több pincér lány rohangál fel és alá a vízben és hordják fel a vendégeknek a sört. Tehát ez most egy raktár? Nem, nem raktár egyértelműen ez egy másik helyiség ahol a különleges vendégeket látják el. Érdekes.

Egy kibontott födémszerkezetet látok. A pince sehol, a többiek sehol és csak arra emlékszem, hogy hirtelen én is eltűntem onnan. Velük mi lehet? Aztán elkezdenek pörögni az események. Középen állok és a ház tetőszerkezete hirtelen felépíti, befejezi magát. Minden alkotóelem, minden építőkocka magától gurul, csúszik, mászik a helyére és szegeli, rögzíti magát oda ahova kell. Egy perccel később már egy asztalnál ülök szemben egy építésszel. Nem mondja, hogy ő az. Nem mondta, csak tudom. Olyan mintha az apám lenne, de nem ő az. Kezdek igazán összezavarodni, hiszen mostmár több szinttel a kiindulóponttól nem látom esélyét sem annak, hogy megértsem miért kerültem ide. Nem tudok mire asszociálni. Mosolyog, kérdez valamit és én nem hallom. Egy perc sem telik belé és elkomorul. Odakint besötétedik, megint arra gondolok, hogy az előbb süthetett a Nap, ha most ennyire élesnek érzem a váltást. Most hallom a hangját és olyannak érzem,mint egy isteni kinyilvánítás, egy megkérdőjelezhetetlen mondanivaló amit nem cáfolhatok meg.

Átölel és a szőke tincsek végigcirógatják az arcom. Egy pillanatra elhúzódik becsukom a szemem és magamban ismétlem a választ, a megkérdőjelezhetetlenre ami elszürkült múltbéli cselekménnyé vált az elmúlt pár másodpercnyi évtizedet jelentő időintervallumban- ki adott teret, kiért lett ilyen, miért lettem ilyenné?- Újra megölel és a barna szálak arcom másik oldalát cirógatják végig. Kiráz a hideg, megölel. A levegő is beleremeg-basszameg...-és a falak leomlanak, a világ fénye átjárja a sötétséget és a vér színéből a szürke szmog, a földközeli aeter színe lesz hirtelen szobám áttetsző bőrén a a tapinthatatlan réteg.

-Szólj mivan veled?

-Nem tudom.

-Hol vagy?

-Itthon...asszem.

-Jó, visszahívlak ha magadhoz tértél. Cs.

Egy pillanat volt csak és csukódott az ajtó. Egy ruha, egy övtáska a bőrönd, egy kabát a lakás egy autó az út és nem jön vissza már. Visszacsengenek néha a szavak, a veszekedő hangokat az égbe dobja az adrenalin. Eltűntél.

Az út sosem fogy ki a lábad alól, csak az ég tudja hány csillag tűnt el a semmibe. Akármikor, ha egyszer felnézel a göncöl mindig más arcát mutatja feléd, de sose csüggedj el. Mert az útnak sosincsen vége, egy pillanatra sem állhatsz meg. Ha egyszer még is megteszed, körülölel és belefulladsz a mindennapokba.

Egy kocsi tetején ül, aztán feláll és lassan kihúzza magát. Könnyes arcán folynak az emlékek, a fiúja sorsát az érzelmeivel temették el. Nem volt ismétlődő díszlövés, nem volt semmi. Kövek alatt egy parton eltűnve a világ elől és otthon azt hiszik, hogy az új élete élteti és neveli fel a gyermeket.

Pár fénykép a víz tükrén, néhány apró csobbanás. Kirázott a hideg újból, mintha ott lettem volna, mintha látnám. De én csak átérzem, nem kell ez a sors soha. Sok szerencsét nektek, térjetek egyszer haza!

-Szólj Pé ügynök mivan veled?

-Boncolgatok, ilyesmi. Veled mizu?

-Már megint gondolkozol, inkább igyál!

-Mondtam már neked, hogy mi a baj.

-A túl sok agyalás.

-Igen. De amióta iszom jobb,mármint amíg levan terhelve nincs ideje a hülyeségekre csak a valós dolgokra.

-Hát akkor igyál még!

-Nem akarok. Elég volt. Sok volt belőle és most szeretnék kitisztulni.

-De akkor megint itt fogsz ülni és csak számolgatod a dekkeket. Ez neked jó? Elmúlt dolgokon, mi lett volna ha alapú hülyeségeken rágódni? 

-Ettől vagyok én. Voltam. Szerettétek azt ami voltam, úgy ismertük meg egymást.

-és azt is, ami most vagy.Persze.

-De ami most, az jobb mert pörög, mert táncol, mert kiabál, mert hangosan él. Ez lettem én, aki kizár minden bajt és semmi sem számít már. Nincs felelősség, ha baj van eltűnés van és ha felkéne vállalni valami terhet...

-Te, tényleg innod kéne.

-Ja. De Nemtudom mi legyen. Vágod ezt a szart is abba kéne hagyni, csak mérgezi az embert.

-Az élet a legjobb méreg.

-Klisés de ja. Na mi legyen Cé ügynök? Miafetet csináljunk ma?!

-Menjünk el tekeregni, aztán veszünk egy üveg bort és megisszuk valahol. Mitszól?

-Király.

 Napalmfénnyel mossák épp az utcámat, nyálkás csigák égnek tőle el és én csak bámulok. Egy őszbe fordult aranylevelű alatt állok éppen, én nézek én festelek téged. Látom a szemed, látom hogy sírnak a könnyeid. Ha tehetném boldogságról írnék, azzal rajzolnék ezüst vonalat, derekadnak legszebb ívet hajtanék fából vaskarikát.

Elégett cipőm sarkán ülök éppen, elfogyott belőlem, elfolyt tőlem minden. A törzsnek támaszkodnék hogyha hagyná-elégek, hát nem látod?-törökülésben fekszek már hanyatt és érzem,nem ez a ravatal lesz az utolsó halálom. Becsukom a szemfedőt-kellek vagy nem?-lehúzom a rolót az ég hátáról.

A sötét lepel lefed elveszít. Szemem útján járok, feszült úton a feszület a nyakamon a kezeidet fogja az enyém-gyengeség-nem is érzem már a karom.

Tovább áll, aztán a levélhegy is felderül-Lehullhatunk végre!-szomorú de így van, aki a végét járja mosolyogva dugja a nyakát a hurokba, hisz mindegy mennyit késik az óra ha csörögni kezd ébredni kell, csak a bolond vár béklyós végszóra.

Az ágy végében a sarokfának támasztva egy mélyládán fekszik a notebook. Hanyatt fekszem, aludni próbálok. A film megy, nem talál utat hozzám. Ez kell, arra gondolok, hogy jobb is így, hogy nem érdekel. Már nem tudom hogy hol tart csak bámulok és kötögetem a szálakat a fejemben.

Később arra ébredek,hogy elaludtam és a dobbanásokat számolom. A mellkasom remegését felveszi az ágy és a paplanra dobott oldalasan eldőlt egér vörös infrafényéig továbbítja, mire újra és újra előugrik a média lejátszó menüje. Pont egy dobbanásnyi idő, amíg a kurzor megjelenik a menüvel egy időben és pont egy, hogy újra eltűnjön,hogy aztán ez a furcsa jelenet ciklikussá válhasson.

Kapar a torkom, mintha tűket nyeltem volna. A feszültségre gondolok és az elmúlt napok történéseire. Arra gondolok, hogy fáradt vagyok, de boldog. Jókedvű is vagyok, de feszült. Mint egy megfeszített ideg, amire épp ráillesztették a vesszőt. Aztán a dobbanások visszaterelnek a filmig. Egy holtsápadt nő magyarázza éppen őrületének tárgyát. Pár perc telik csak el és lerúgom az ágyról az egeret. Elég volt.

Aztán kinyitom a szemem és az ébresztőóra felé nyúlok. Másfél perccel a csörgés előtt, kinyomom hogy még csak a hangját se hallhassam. Becsukom a szemem-üdvözöllek kábulat-és már a kis szoba belterében is úgy rászkódik a levegő, ahogy a szívizmom hangját retusálom alá rekettes köhögésem rozsdaszínével.

Pedig sokkal több volt ebben az érzésben. Vártam, hogy itt legyek! Szabad vagyok, szeretem. Szeretem, de szabad vagyok. Azt hiszem ez ilyen, ez van, mert ilyen vagyok.

A második ébresztés hangja szakít félbe. Pedig épp megnyugodtam. A kihült kávémra sandítok szemem sarkából. Mindjárt indulok.

...és újra itt a kapu előttem, fekete és torz formákká faragott néhol üvegszerűn,néhol üregesen s mélán bambuló meg-megmozduló arcokkal testének felszínén. Mind halottak arcai, nem törődök velük. Hiszen tudom, hogy a világ az én képzetem se több, se kevesebb s pont ezért, soha nem árthat nekem.

Nézem még pár percig, némán. Nem is szól, nem is néz vissza rám a sok száz szenvedő szempár, kik inkább a kavargó semmiben, az égben keresik a művészt, azt az urat aki őket számonűzte ebbe a szilárd formába öntött talpalatnyi pokolba.

Aztán beléptem és hirtelen megszállt az ismerős nyugalom. Én vagyok az hirtelen, én lettem az alkotó, aki az alkotásban a faragott rend és béke őreként magába szívja azt és megnyugszik tőle s békésen nyugszik.

De most mord az ég és olyan mint a külső világ. Karikát dob egy villám és hánykódik a szél a búzatengeren-lassú tempóban keresztül vágok, tenyerem, ujjaim a kalászok rojtjain húzom, rajtuk hevernek.- De nem tágít az érzés, hirtelen egy dörrenés és a kék világ egy pillanatra fehérbe vált, ahogy az újabb hanghatás a földbe csap és lángra gyújtja a az ég alját. De engem mindez, még mindig nem zavar igazán.

Zöld ég alatt sétálok aztán. Végtelen dombok, árnyas lugasok között haladok és alacsonyan száll a széllel-ha a partra érek-a fövenyen a jókedvű halál. Mert elmúlik és felébredünk, ezt súgja a fülembe és ez már bánt, mert tudom igazad van és kinyitom a szemünk.

Inszomniás állapotom ül velem szemben. Én az ágyon, ő a fotelből néz engem. Ölében a kinyitott világ, minél tovább ébren vagyok ő annál többet él át. -De én nem alhatok tőled!-Mondom halkan magamnak, erőtlenek most a szavak(mondom újra)-csak halkan, hadd aludjak kérlek,hagyj.

De nem tágít, csak ír és jegyzetel. Felírja amit szeretne, amit kiégetne még belőlem. Jóérzésű szép álmokat, összes nyitott szárnyam levágta, hátamra tetoválta és megvalósította a tökéletes átmeneti boldogságaimat. Mindent, mire vágytam megadott ezen a nyáron. Voltam szerelmes, szerettem és szerettek viszont. Úgy voltam szabad, hogy más csak tátott szájjal bámulta végtelen szerelmét a szabadságnak az egyetlen szószátyár fogalmat, ami annyira...tetoválhatatlan éber álom.

-Kérlek, ne tedd ezt velem. Hagyj most itt, vagy ha kell én megyek el. Látod?! Nézz körül és nyisd ki az ablakot! Hideg van már, itt van ellenségünk a szeptember és egy nap már csak egy nap maradt meg nekünk a nyárból és én már álmodnék újra nélküled. Megfogható szerelmet, nem elüldözhetőt. Igazi ölelést, őszinte mosolyt akarok, küzdést új korlátokat.

De nem tágít, nem megy el innen. Csak gépel és írja, írja és abba nem hagyja a kedvemért. Fetrengek az ágyon, takaróba csavarodva párnát a fotelbe vágva arccal lefelé csukott szemmel szenvedek. Álmot akarok, messzi de elérhető célt, amit egy következő nyár nyújt majd.

-Nem megyek-Azt mondja és a szívem majd kiugrik. Becsukja a gépet és az ágyra mászik. Az arcomba húzza magát és a szemembe néz.-Nézd ki vagy, látod a szemememben, tárd ki szárnyad és szállj, repülj velem még, ne legyen vége az illúziónak soha már!

A tükör előtt állok, kis szobám kis szelencém sarkán a semmi szélén, mindennek határán a világ végén. Mögöttem ő és gyönyörű és szabad. Szőke haját tépi a szél és mosolygós kék szemében ott van minden. -Szabadságot adtál, belédszerettem-Hallom a hangom, meghajlik a tér és hirtelen egy őszbe fordult levél zavarja fel tükörképem mosódó fodrait.

Dacol a hamis szentbeszéddel,egyre csak rohan a szembeszéllel,üres az ég, üres a látóhatár:a buszmegállóban áll.Üres zsebbel, üres fejek közt a hajnali buszra vár...Indulás! Beszállás!Szerepem a valóságtól eltart a földed alapján. Ki adott teret? Itt ki adott időn túlhaladást?Meteoritom az orionaranyadért beletemeti a felemást. Letakar a metabolika az izom és a tudattá sápadt dicsőség. Neked a meztelen tested egy ékszer,pusztán szép, hát nem nézhetek rád elégszer,elixír ez, minden kínomra gyógyírként hat,a sok sarlatán futhat - mert semmit sem tudnak!Hisz a legfinomabb orvosság, látni a gőzön át hibátlan alakod kontúrvonalát.Akárhonnan nézem, ez így minden volt, csak szép nem Mikor legszebb perceimet éltem, mindig jöttél értem végig ott álltál mögöttem, néha bele is törődtem de társaságod nyomasztó, az emberek körülöttem kérdezgették, hogy mi a baj, mert teljesen rámszálltál nem tagadhatod le, rajtam uralkodni próbáltál. Ez te vagy zavarodottan remények nélkül mint egy kiégett villanykörte csak mész a végtelenbe de ugyanabba a körbe érsz vissza ez őrület de hidd el néha jól jöhet mert az őrült hétköznapiak között a végén normális leszel.Mert a karod csak egy holt ág, vágd el és szaladj egy vonalban vannak most a szíved meg az agyad.